Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Drága, Manócskám, Édes Kislányom!

Kép

 

 
Ú
gy éreztem, hogy egy éves születésnapod alkalmából, pár szót nekem is kell szólnom hozzád, mondanom egy-két fontos dolgot.  Az égiek, azt hiszem most tartottak engem alkalmasnak arra, hogy Veled megajándékozzanak. Hiányoztál már nagyon! Tudtam, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életemből. Hiába státusz, egzisztencia, karrier, tapasztalat, az ember haza mehet, de nem érzi magát otthon. Nem hittem el, hogy az élet a mindennapok monoton taposómalma, amiben nincs értelem, érték. Mi jelenti az értelmet, értéket, hogyan is van ez? Negyven év elmúltával, ezek számomra nagy jelentőségű, filozófikus kérdésekké váltak, amire eleinte igyekeztem irodalmi választ találni, de nem nagyon nyugtatott a bölcselet, hogy tudnyilik az emberi élet értelme önmagunk folyamatos keresése, és értelemszerűen meg nem találása. Én sokáig önmagamat sem találtam, sőt most a tollamat sem találom, pedig kellemetlen lenne elkérni a mellettem körmölő kollégától. (reggel a slusszkulcsot sem találtam)
 
Aztán megszülettél Te! Korunk modern ulrahangos, digitális tudománya lehetővé tette, hogy már fogantatásod első percétől, köztünk légy. Nem fogom elfelejteni soha az első pillanatokat, amiket létedből megéltem, az első szívdobbanást, ami betöltötte az egész teret, űrt, időt. Ezzel került minden a helyére, értelmet nyert a lét, először életemben haza mentem, és otthon találtam magamat, feleségemmel, nagyobb lányommal, és Veled. Nem felejtem el a 4 dimenziós, ulrahangos felvételt, amit aztán Cd lemezen rögzítettünk is. A képernyőn kirajzolódott kissé durcás arcod, lustán felemelted tekinteted és mintha megismernéd a Te szüleidet, úgy tűnt mintha ránk mosolyognál, és én állítom, hogy ránk is mosolyogtál, hogy itt szociálisan egymásra találtunk, megállapítottuk, hogy szükségünk van egymásra, nekünk Rád, és neked miránk. Nem érdekel mit mind erről az orvostudomány, a pszichológia, az volt ott az első szociális mosoly, méhen belül. Ott találtunk egymásra. A felvétel ma is megvan, sokszor elképzelem milyen lesz, ha majd egyszer együtt fogjuk végignézni, egy kicsit később, ha majd nagyobb leszel.
 
A születésed napja eleinte nagy izgalommal telt. Korán érkeztél, siettél hozzánk. Édesanya azt hiszem tudta, már előzőeste tudta, érzete, hogy közel a pillanat. Az események felgyorsultak. A nagy izgalomban úgy indultunk el, hogy közben majdnem édesanyát is itthon hagytuk. Ahogyan közeledett születésed, úgy szállt meg a magabiztosság és a nyugalom, mintha egy égi lény megsúgta volna, hogy minden rendben lesz, a dolgok zajlanak a maguk törvénye szerint, velünk, de egy rajtunk kívüli rend szerint. Az „apás szülésre” magamban feszülten készültem, de amikor a nővér szólított, megkért, hogy vegyem fel a zöld műtős kötényt, a vászon papucsot úgy éreztem, hogy ez így van jól.
 
Beleborzongtam, amikor anya kezét szorítva először megpillantottalak. Pici, voltál, törékeny védtelen, meztelen és kiszolgáltatott. A magzatmáz ezüstösen csillogott a testeden, pihe puha hajad nyirkos és kócos volt. Pár másodperc telt el és felhangzott rekedt, erőtlen, halk sírásod: Le……,leeee, leeee, leeee….. Mégis hallatszott hangodon az élni akarás, a fény, a meleg, a szeretet, az otthon követelése. Nem tudom elmondani neked, mit éreztem, pedig nagyon szeretném. Más dimenzióba kerültem, más ember lettem egy pillanat alatt. Egy hozzád, neked való emberré váltam, az édesapád lettem.
 
A nővér mellesleg megkérdezte nem volna-e kedvem átvágni a köldökzsinórt. Én engedjelek önálló utadra? Vágjam át a köldökzsinórt, ami egy testté kapcsolt édesanyáddal, ami táplált, életben tartott. Úgy éreztem, életemben először, hogy igen, teszek valamit, ami jó, ami nagy dolog, ami nagyon-nagyon fontos. A köldökzsinórt átvágni egyébként nem egyszerű, mert vastag és tömör, ráadásul lecsúszik róla az olló. Ezen kívül ösztönösen azt hittem, hogy a köldökzsinór átvágása Neked fáj, így igyekeztem nagyon óvatos lenni, így aztán nem is sikerült elvágni egyszerre, csak kétszerre, vagy háromszorra. Így aztán úgy éreztem, hogy a létrejöttedhez nekem is van közöm, elválasztottalak az anyai testtől, gyönyörű utadra engedtelek, átadtalak a sors kezének. Ettől kezdve csak ölelő karjaink, csókjaink, lázas szeretetteljes tekintetünk, szeretetünk kapcsol össze minket.
 
Aztán eljött a pillanat, amikor apró testedet puha pokrócba bugyolálva először ölbe vehettem. Nyugodt voltál és békés. Akkor éreztem először, hogy most már minden rendben van, a legnagyobb rendben. Szemeidet hunyorgattad, egyszer-kétszer, és először a külvilágban lassan, lassan kinyitottad hatalmas, sötétkék csodálkozó szemeidet, összevillant a tekintetünk. Én lehettem akkor a világ legbüszkébb édesapja. Azóta is az vagyok. Jó lett volna, ha ez a pillanat örökké tart, de sajnos semmi sem tart örökké. Egyébként is, ezt követően még fontosabb pillanatok következtek. Te nem fogsz emlékezni, de én azt szeretném, ha örökre megmaradnának az emlékek azokról az eseményekről, amikor haza hoztunk édesanyával a kórházból, amikor először fürdettünk meg, adtunk rád csinos ruhácskákat, amikben olyan mulatságosan csinosan néztél ki, mint egy igazi kis manó. Így született a beceneved is Sára Manó. Igyekeztem ezeket a közös nagy élményeket végig fényképezni, ezt egyébként máig szorgalmasan végzem, nehogy kimaradjon valami. Már most készülök a nagy pillanatra, amikor közösen fogjuk átlapozni a nagy, vaskos ódon szagú albumokat és nagyokat nevetünk egymáson. Gyakran olvasgatom rendszeresen írt leveleidet. Köszönöm őket. Nagy becsben tartom őket, még az internetre is felteszem, hogy kicsiny családunk informálódhasson sorsodról, kalandjaidról. Azt gondolom, hogy boldogságban, szeretetben élsz. Ez mindennél fontosabb. Ha soha nem lesz semmink, csak a szeretet van a családunkban, már akkor is lesz miért reggel felkelni és új közös kalandokat megélni együtt. Sokat változtál ez alatt a rövid idő alatt. Nagy élmény számomra, hogy abból az apró alvóbabából, hogyan lett egyszerre egy aktív, bűbájos, szeretetéhes, huncut, ravasz, játékos, izgő-mozgó „kölyökmanó”. Alig várom a reggelt, hogy újra kinyisd a csillagszemeid, hogy csínytalankodj, hallasd azt a gyönyörű hangodat, de-de, mammam, papapa, aja, nyanya, halljalak gurgulázva kacagni. Nagyobb örömünk ettől nincs.
 
Sára Manócskám, boldog születésnapot kívánok neked, édesanyád, testvéredaz egész kis családod nevében a legelső szülinapod alkalmából. Sietek haza ma is hozzád és anyucihoz! Elmegyünk sétálni, este lelátogatunk mamiékhoz, a földszintre, ott is szétpakolunk egy kicsit, hancúrozunk lefekvés előtt a fürdőkádban és a kiságyban. Aztán oda bújsz hozzánk, ölelkezve elalszunk, hogy aztán a nap végén óvatosan visszategyünk kicsiny birodalmadba, hogy szuszogó, mély álomba merülj. A rituálét nem hagynám ki semmi és senki kedvéért egyetlen napon sem.
 
Türelmetlenül várom újabb soraidat Sára Manócska naplójából.
 
Nagyon szeretlek!
 
 
Szomolya, 2008. október 17.
 
 
                                                                                              -apuci-                      

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.