Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sára Manó és az államigazgatás szakmai összefüggései

2009.11.04

Sára Manó és az államigazgatás szakmai összefüggései

 

 

Államigazgatás területén dolgozom, és valahogyan mindig vonzom a bajt. Gyámügyön belül és az önkormányzati igazgatásban is a leghálátlanabb ügycsoportok intézést végeztem. Jelenleg is a szabálysértés, a gyámügy, és a végrehajtás a feladatom. Ezek azok a területek, amik hatását az ember családján belül, vagy pénztárcájában érzi a leginkább.

 

Néha rettenetesen el tudok fáradni, alig várom, hogy hazaessek, és a családom vegyen végre körül. Nem tudom a felsorolt ügyekben létezik-e jó szándék. Mi jó szándék van abban, hogy az adósok zsebéből ki kell kényszeríteni a pénzt, vagy, hogy valaki kívülről próbálja szabályozni gyermekeinkhez fűződő viszonyunkat, hovatovább érzelmeinket. Ha valaki ezt velem tenné, én is nehezen tudnám megemészteni. Ezzel együtt, tessék nekem elhinni, mindig a jó szándék vezetett, a gyámügyben a gyerekek érdekeit néztem, és minden kompromisszumra hajlok akkor, ha valaki magától hajlandó rendezni tartozásait. Mégis néha irodámban, vége sincs viták alakulnak ki, a fejfájásig. Szenvedünk rendesen én attól, hogy az állami akaratot erőltessem, (holott magam sem értek vele sokszor egyet) ügyfeleim attól, hogy mindezt elviseljék, vagy ne is akarják elviselni. Kis lépésekkel haladunk egy lépést előre, kettőt vissza, aztán újra kezdjük az egészet. Mindig magamat érzem rosszabb helyzetben, mert rám végül is rám lehet csapni az ajtót, ezzel szemben teljesen eszköztelen vagyok, én meg ugye, senkire nem csaphatom rá az ajtót, mert ez saját irodám. Különösen ingerel, ha valaki, ittasan jön be hozzám. Ittas emberrel szemben nincsenek érveim, nincs logikám, ha esetleg kiabálni kezdenék, tuti alulmaradok. Egykori főnököm mindig ara tanított, hogy: „Ha irodán belül valakivel szemben felemeled a hangod, azzal elismered, hogy vesztettél.” Néha, tizenkét év gyakorlattal mégsem vagyok ura önmagamnak.

 

Minap pont ilyen ügyem volt:

 

X.Y, szülő gyermekeit egyedül neveli, mindaz ötöt. (Olyan szívesen ideírnám a nevét!) Azt hiszi ez, minden alól felmenti, ha úgy gondolja, nekik nem kell iskolába, óvodába járni. Egyszerre nem lehet mind az ötöt szemmel tartani. A legnagyobbak nem is hallgatnak rá. Ő annyit foglalkozik a gyerekkel, ez az élete, hogy valójában nem is ér rá foglalkozni velük. Közben nagyobb gyermekei közül ketten garázdaságba keveredtek, velük szemben rendőri eljárás van folyamatban. Az anyuka gyakorlatilag minden jó szándékú kezdeményezést hárított. Közben el is adósodtak, az ingatlan ahol élnek árverezés alatt áll. Családok átmeneti otthonát igénybe venni nem akarja, hogy képzelem én, hogy elköltözzenek Szomolyáról.

 

Eleinte visszafojtom, a rám törő feszültséget. Próbálok udvarias maradni, mégis csak nőről van szó, sőt egy édesanyáról. Két perc alatt tudom megszokni úgy a lélegzetvételt, hogy ne érezzem az orrfacsaró bűzt, ami az anya ruhájából és testéből árad. Sohasem értettem, hogy kis hazánkban a szegénység miért jár gyakran együtt az ápolatlansággal és a kosszal.

 

-                     Kedves anyuka…..!

-                     Nehogy már pont maga mondja meg nekem……..!

-                     Arra még sohasem gondolt……..?

-                     Próbálna csak maga megélni……….!

-                     Ezt így mégsem gondolhatja………………..!!!????

-                     A gyerekeimet csak a testemen keresztül……..!

-                     Több lehetőség is lenne……………!

-                     Elmegyek akár az Atyaúristenig is…….!

 

Az Atyaúristen munkámba még sohasem szólt bele, nem végzett törvényességi felügyeletet, levelet sem küldött. A beszélgetés nélkülözött minden stratégiát, koncepciót, realitást. A fejfájás kezd rám törni, a hangomat kezdem felemelni.

 

Ekkor szólat meg a mobiltelefonom.

 

A kijelzőn a feleségem nevét láttam. Ilyenkor felveszem a készüléket, kevés hely van ahol nem. Baj van, mi lehet otthon? -kérdezem magamtól.

 

-                     A kislányod akar veled beszélni.

-                     Apuci, belekakiltam a bilikébe!

 

Minden összeomlott bennem, mint egy kártyavár. A feszültségem elmúlt, könnyebben szedtem a levegőt. A szorító fejfájás egy pillanat alatt engedett. Sára Manócskám két éves. Három hónapja próbáljuk bilire szoktatni. El is értük, hogy szól, ha pisilni kell és pisil is, de kakilni eddig nem volthajlandó, azt a bugyiba intézte el.

 

Felnéztem. Körülöttem is mosolygott mindenki.

 

Sohasem gondoltam volna korábban, hogy egy teli bili mekkora örömöt okozhat!

 

 

Szomolya, 2009. november 3.

 

 

                                                                                              Kövecses Zsolt