Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kicsi, Drága, Manócskám, Édes kislányom!

 

Ú

gy éreztem, hogy egy éves születésnapod alkalmából, pár szót nekem is kell szólnom hozzád, mondanom egy-két fontos dolgot neked. Az égiek, azt hiszem most tartottak engem alkalmasnak arra, hogy Veled megajándékozzanak. Hiányoztál már nagyon! Tudtam, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életemből. Hiába státusz, egzisztencia, karrier, tapasztalat, az ember haza mehet, de nem érzi magát otthon, amíg nem várja valaki nagyon-nagyon. Nem hittem el, hogy az élet a mindennapok monoton taposómalma kell, legyen, amiben nincs értelem, érték. Mi jelenti az értelmet, értéket, hogyan is van ez? Negyven év elmúltával, ezek számomra nagy jelentőségű, filozófikus kérdésekké váltak, amire eleinte igyekeztem irodalmi választ találni, de nem nagyon nyugtatott a bölcselet, hogy az emberi élet értelme önmagunk folyamatos keresése, és értelemszerűen meg nem találása. Én sokáig önmagamat sem találtam, sőt most a tollamat sem találom, pedig kellemetlen lenne elkérni a mellettem körmölő kollégától. (reggel a slusszkulcsot sem találtam)

 

Aztán megszülettél Te!

 

Korunk modern ultrahangos, digitális tudománya lehetővé tette, hogy már fogantatásod első percétől, köztünk légy. Nem fogom elfelejteni soha az első pillanatokat, amiket létedből megéltem, az első szívdobbanást, ami betöltötte az egész teret, űrt, időt. Ezzel került minden a helyére, értelmet nyert a lét, először életemben haza mentem, és otthon találtam magamat, feleségemmel, nagyobb lányommal, és Veled. Nem felejtem el a 4 dimenziós, ulrahangos felvételt, amit aztán Cd lemezen rögzítettünk is. A képernyőn kirajzolódott kissé durcás arcod, lustán felemelted tekinteted és mintha megismernéd a Te szüleidet, úgy tűnt mintha ránk mosolyognál, és én állítom, hogy ránk is mosolyogtál, hogy itt szociálisan egymásra találtunk, megállapítottuk, hogy szükségünk van egymásra, nekünk Rád, és neked miránk. Nem érdekel, mit mond erről az orvostudomány, a pszichológia, az volt ott az első szociális mosoly, méhen belül. Ott találtunk egymásra. A felvétel ma is megvan, sokszor elképzelem milyen lesz, ha majd egyszer együtt fogjuk végignézni, egy kicsit később, ha majd nagyobb leszel.

 

A születésed napja eleinte nagy izgalommal telt. Korán érkeztél, siettél hozzánk. Édesanya azt hiszem tudta, már előzőeste tudta, érzete, hogy közel a pillanat. Az események felgyorsultak. A nagy izgalomban úgy indultunk el, hogy közben majdnem édesanyát is itthon hagytuk. Ahogyan közeledett születésed, úgy szállt meg a magabiztosság és a nyugalom, mintha egy égi lény megsúgta volna, hogy minden rendben lesz, a dolgok zajlanak a maguk törvénye szerint, velünk, de egy rajtunk kívüli rend szerint. Az „apás szülésre” magamban feszülten készültem, de amikor a nővér szólított, megkért, hogy vegyem fel a zöld műtős kötényt, a vászon papucsot úgy éreztem, hogy ez így van jól.

 

Beleborzongtam, amikor anya kezét szorítva először megpillantottalak. Pici, voltál, törékeny védtelen, meztelen és kiszolgáltatott. A magzatmáz ezüstösen csillogott a testeden, pihe puha hajad nyirkos és kócos volt. Pár másodperc telt el és felhangzott rekedt, erőtlen, halk sírásod: Le……,leeee, leeee, leeee….. Mégis hallatszott hangodon az élni akarás, a fény, a meleg, a szeretet, az otthon követelése. Nem tudom elmondani neked, mit éreztem, pedig nagyon szeretném. Más dimenzióba kerültem, más ember lettem egy pillanat alatt. Egy hozzád, neked való emberré váltam, az édesapád lettem.

 

A nővér mellesleg megkérdezte nem volna-e kedvem átvágni a köldökzsinórt. Én engedjelek önálló utadra? Vágjam át a köldökzsinórt, ami egy testté kapcsolt édesanyáddal, ami táplált, életben tartott. Úgy éreztem, életemben először, hogy igen, teszek valamit, ami jó, ami, nagy dolog, ami nagyon-nagyon fontos. A köldökzsinórt átvágni egyébként nem egyszerű, mert vastag és tömör, ráadásul lecsúszik róla az olló. Ezen kívül ösztönösen azt hittem, hogy a köldökzsinór átvágása Neked fáj, így igyekeztem nagyon óvatos lenni, így aztán nem is sikerült elvágni egyszerre, csak kétszerre, vagy háromszorra. Így aztán úgy éreztem, hogy a létrejöttedhez nekem is van közöm, elválasztottalak az anyai testtől, gyönyörű utadra engedtelek, átadtalak a sors kezének. Ettől kezdve csak ölelő karjaink, csókjaink, lázas szeretetteljes tekintetünk, szeretetünk kapcsol össze minket.

 

Aztán eljött a pillanat, amikor apró testedet puha pokrócba bugyolálva először ölbe vehettem. Nyugodt voltál és békés. Akkor éreztem először, hogy most már minden rendben van, a legnagyobb rendben. Szemeidet hunyorgattad, egyszer-kétszer, és először a külvilágban lassan, lassan kinyitottad hatalmas, sötétkék csodálkozó szemeidet, összevillant a tekintetünk. Én lehettem akkor a világ legbüszkébb édesapja. Azóta is az vagyok. Jó lett volna, ha ez a pillanat örökké tart, de sajnos semmi sem tart örökké. Egyébként, ezt követően még fontosabb pillanatok következtek. Te nem fogsz emlékezni, de én azt szeretném, ha örökre megmaradnának az emlékek azokról az eseményekről, amikor haza hoztunk édesanyával a kórházból, amikor először fürdettünk meg, adtunk rád csinos ruhácskákat, amikben olyan mulatságosan csinosan néztél ki, mint egy igazi kis manó. Így született a beceneved is, Sára Manó. Igyekeztem ezeket a közös nagy élményeket végig fényképezni, ezt egyébként máig szorgalmasan végzem, nehogy kimaradjon valami. Már most készülök a nagy pillanatra, amikor közösen fogjuk átlapozni a nagy, vaskos ódon szagú albumokat és nagyokat nevetünk egymáson. Gyakran olvasgatom rendszeresen írt leveleidet. Köszönöm! Nagy becsben tartom őket, még az internetre is felteszem, hogy kicsiny családunk informálódhasson sorsodról, kalandjaidról. Azt gondolom, hogy boldogságban, szeretetben élsz. Ez mindennél fontosabb. Ha soha nem lesz semmink, csak a szeretet van a családunkban, már akkor is lesz miért reggel felkelni és új közös kalandokat megélni együtt. Sokat változtál ez alatt a rövid idő alatt. Nagy élmény számomra, hogy abból az apró alvóbabából, hogyan lett egyszerre egy aktív, bűbájos, szeretetéhes, huncut, ravasz, játékos, izgő-mozgó „kölyökmanó”. Alig várom a reggelt, hogy újra kinyisd a csillagszemeid, hogy csintalankodj, hallasd azt a gyönyörű hangodat, de-de, mammam, papapa, aja, nyanya, halljalak gurgulázva kacagni. Nagyobb örömünk ettől nincs.

 

Sára Manócskám, boldog születésnapot kívánok neked, édesanyád, testvéred az egész kis családod nevében a legelső szülinapod alkalmából. Sietek haza ma is hozzád és anyucihoz! Elmegyünk sétálni, este lelátogatunk mamiékhoz, a földszintre, ott is szétpakolunk egy kicsit, hancúrozunk lefekvés előtt a fürdőkádban és a kiságyban. Aztán oda bújsz hozzánk, ölelkezve elalszunk, hogy aztán a nap végén óvatosan visszategyünk kicsiny birodalmadba, hogy szuszogó, mély álomba merülj. A rituálét nem hagynám ki semmi és senki kedvéért egyetlen napon sem.

 

Türelmetlenül várom újabb soraidat Sára Manócska naplójából.

 

Nagyon szeretlek!

 

 

 

 

 

 

Szomolya, 2008. október 17.

 

 

                                                                                              -apuci-                     

   

 

Kedves Manótársaim, Olvasóim!

 

N

álunk megint nagy buli van. Apa szétszedte a fürdőszobát. Azt ígéri, össze fogja rakni, de ez igen csak várat magára. Az elmúlt hétvégén Apuci, Zoli bácsi, meg a nagybácsim nekiestek, aztán csak fúrták, faragták, vésték, törték, meg zúzták, ástak bele egy nagy árkot, azt betömték, és most igazán nem hasonlít egy fürdőszobára, nem tudom, hogy lehet-e itt egyáltalán egyszer fürdeni. Mindenesetre apa nagyon optimista, mondogatja, hogy meglátjátok milyen szép fürdőszobánk lesz, öröm lesz benne fürdeni. Lesz benne masszírozó zuhany is, meg trópusi zuhany, meg új WC kerámia. Most ehhez képest nincs benne semmi, még burkolat se, és lejárunk a földszintre, mamikámékhoz mindent csinálni, amit eddig a fürdőszobánkban csináltunk. Én viszont újra a szobámban fürdök, a földön és csuda nagy pancsizásokat rendezek, és a szobánk néha igazán hasonlít a balatoni szabad strandokhoz. Vasárnap, Piros néni, barátnémhoz mentem aludni. Elértem, hogy dalra is fakadt nekem, majd két és fél óra hosszát aludtam nála, amíg apuciék, csörögtek-csattogtak otthon. Anyuci többször kijelentette, hogy ő inkább elköltözködik valahová, de apuci mindig megnyugtatta, hogy tulajdonképpen ő van otthon, és kérte, hogy ezt azért gondolja át.  A magam részéről az érdekel a legjobban, hogy most vajon szabad terület lesz-e számomra az új fürdőszoba, mert eddig ez volt az egyetlen hely, ahová nem engedtek négykézláb bemászni. Szívesen kipróbálnám a zuhanykabint is.

 

Egy éves korom betöltésével megint sokat változtam. Apuciék nagyon várták, hogy végre elindulok-e felállva, mert apa például akkor indult el, a nagymamim meséje alapján, pontosan a születésnapján. De én, ennek változatlanul semmi értelmét nem látom, mert négykézláb mászva sokkal biztonságosabb, és gyorsabb közlekedni. Így is el lehet jutni mindenhová. Apa, aki tanár, biztosan elmesélné, hogy az emberré válás egyik alappillére a felegyenesedés volt, de szerintem azért a cicák és a kutyusok tudnak valamit, én még egy kicsit utánzom őket mászásban. Már mindenhová fel tudok mászni, anyuci szerint hamarosan eljön az, az idő, amikor a csillárról fognak leszedni.  

 

El tudok utánozni mindent és mindenkit. A „megasztárokhoz” hasonlóan én is szépen énekelek, csak egy kicsit egyszerű szöveggel, dededede…dede..de, valahogy így. Az előadáshoz, még akis kezemmel is integetek. Ezzel, nagyszerűen elszórakoztatom kis házi közönségemet, dédit, mamikámat és anyuciékat. Jó is szokás részünkről, hogy este a fürizés előtt, lemegyünk a földszintre és bohóckodunk egy jót. Szeretek ide járni, mert nagyszerűen szét lehet pakolni. Első utam az újságos dobozhoz vezet, amiből kirámolok, egy-két régebbi sajtóorgánumot megkóstolok. (Na mit szóltok, mennyit fejlődött a szókincsem, már ilyet is tudok mondani, hogy „sajtóorgánum”!) Aztán szétpakolok a dédinél, lerámolom a fatányérokat és a kis kerámia angyalkáit, ezeket el is dobálom, de még egyik sem akart eltörni. (Én sem értem miért nem.) Apa mindig a kis kapaszkodó puffomra ül le, őt onnan el szoktam zavarni, aztán, hogy ne morogjon, huncutkodok, bújócskázom vele egy kicsit. Mamiéknál, mindig van egy kis rágcsálni való, amit naponta el is rágcsálunk. Ha, már jól kihancúroztuk magunkat, megyünk fel pancsizni. Ezeken a ködös, füstös, nehéz őszi estéken anyuciék tenni szoktak meleg sós vizet az ágyam mögé, hogy a párolgása segítse a légzésemet. Ezenkívül a vizes edény kiváló lehetőség célba dobálásra. Abban szokott kikötni a cumim, meg a plüss állatkáim, néha a párnám és paplanom is. Végre kiharcoltam, hogy anyuciék ágyat cseréljenek. Eddig azt mondták, azért nem alhatok velük, mert kicsi az alvós ágy és nem férünk el rajta hárman. Egy-két tervezett éber éjszakát követően, amit én okoztam nekik, végre áthozták a nappaliból a nagy-nagy ágyat, és most már nem mondhatják, hogy nem férünk el hárman rajta. El is férünk rajta és már egy hete, a szüleimmel alszom, egy nagy ágyban. A kiságyamat jelenleg játszótérnek használom.  Anya nem érti, hogy ennyi ravasz huncutság hogy fér el egy olyan kicsi manóban, mint én vagyok. Pedig velem született ez a képesség. Anya szerint apa lehetett kisgyermekként ilyen, apa szerint meg biztosan anyuci. Szerintem meg, huncut, ravasz, virgonc Sára Manó csak egy van a világon. Egyesítem anya és apa összes jó tulajdonságát, csak nem akarnak magukra ismerni.

 

Október mozgalmas hónap, ilyenkor van anyuci névnapja, mindkét nagymamim születésnapja, meg hát Sára Manó születésnapja, amiről korábban már beszámoltam. Volt vendégeskedés itthon is, meg Egerben is. Jót hancúroztam nagybácsiméknál Egerben. Kicsit összekentem a lakásukat amúgy Sára manósan, alaposan. Voltam az asztal tetején, alatta, jó kis izgis lakásuk van.

 

Már említettem, hogy Egerben lakik egy dédnagymaim, aki már nagyon idős és ágyban fekvő dédnagymami, az egri nagymamim ápolja. Gyakran meglátogattuk. Sokszor csak a szeme mosolygott, ha engem meglátott, ha gügyögtem neki egy kicsit, ritkán szólt valamit hozzám. Gyakran kérdezett rólam, és elküldte nagymamimat hozzám, követségbe, hogy nézze meg, mi van Sára Manóval, jól van-e. Az elmúlt alkalommal, amikor Egerbe mentünk és vártam, hogy újra megsimogat a szemével, dédnagymamimat már nem találtam az ágyában. Apukám mesélte, hogy hosszú, nagyon hosszú utazásra indult. Apa szerint, ha az emberek, idősek lesznek, és már mindent tudnak az életről, akkor elindulnak erre a nagy útra, az ismeretlenbe, amire dédnagymamim is elindult, hogy ott még többet tudjanak meg a titkokról, mesékről. Az úti cél a „Mennyország”, ahol minden másképpen van, mint itthon, ahol nincsenek idősek, betegek, fáradt, szomorú emberek, csak angyalkák vannak. Az én dédnagymamim, biztosan megérkezett ebbe a titokzatos országba és most onnan figyel minket. Néha angyalkákat küld Sára Manóhoz követségbe, hogy nézzék meg és meséljék el, mi van az ő kis dédunokájával, az unokáival, és gyermekeivel.

 

Mára zárom soraimat. Már nagyon „írhatnékom volt, sokminden kívánkozott a papírra. Aztán jót ne halljak senkiről, rólam sem fogtok ilyesmit hallani. 

 

2008. október 28.

 

 

                                                                                              Sára Manó

 

UI: Kedves Apuci! Szülinapomra írt leveledet megkaptam, anyuci fel is olvasta nekem. Nagyon lírai és megható volt köszönöm. El kell árulnom, hogy a sok játék, kis ruha mellett ez volt az egyik legkedvesebb ajándék. Elteszem magamnak egy életre.

                                                                          

                                                                                  Szeretlek Apuci, Anyuci…..

 

Kedves „Manócsalád”!

 

S

ára Manó áll! Sőt sétál! Egyedül ugyan nem indultam el, még kézen fogva sétálunk, de pár lépést már tettem egyedül. Ha pedig fogják a kezeimet, nem is sétálok, hanem szaladok. Apa, anya és mamikám nem győz követni. Önálló lépésem megtétele pár nap kérdése, édesapám szerint Karácsonyra már semmi nem lesz biztonságban tőlem, így elkezdte leszögezni a lakásban lévő berendezési tárgyakat. Az alsó polcokról minden le van takarítva, egyrészt azért hogy magamra ne rántsam, másrészt hogy le ne söpörjem. Idáig apróra aprítottam egy teljes kávés készletet, Niki csecsebecséi közül az értékesebbeket, dédi leánykori búcsúemlékei közül egy-két porcelán angyalt és Krisztust. Most a dobálós korszakomat élem, célba is szeretek dobni és távolra is. Sikerrel találom el apucit, anyucit a cumimmal, meg a plüss állataimmal, ha pedig nem őket dobálom meg, akkor a fürdővizembe dobok bele mindenfélét. Jó kis „pocsi” van utánam.

 

Képzeljétek egy héttel ezelőtt arra ébredtünk, hogy valaki odakinn az éjszaka fehér takarót borított a tájra. Reggel csak úgy világított minden, teljesen megváltozott az udvarunk. Nem győztem hüledezni a látványon, alig bírtam ki, hogy anyucival ne sétáljuk egyet. Persze, hogy nem bírtam ki az ölében sem, le kellett tennie, aztán csak úgy tapostam azt a nagy fehér omlós, pihe puha és hűvös pokrócot. Anya nem győzött utánam jönni hegyen völgyön át. Persze, nehogy azt képzeljétek, hogy csak úgy elindultam az úton és meg-megálltam, hanem másztam bele a közepébe oda ahol a legpuhább volt. Csodálatos volt eddigi életemben, az évszakok változása, ahogyan tavasszal kivirított a kertünk, virágba öltözködtek a fák, majd ősszel a szülinapomra színpompás bársonyba bújt a világ, most pedig, amikor eljött a tél, ünnepélyes fehér vászonkendőbe bugyolálta magát a mi kis falunk. Ezalatt, az egy év alatt is annyi, de annyi minden felvonult a szemeim előtt, hogy nem győzök csodálkozni, hogy milyen szép helyen élünk családommal. Apa most már érti, hogy miért tanácsolják okos emberek, hogy lehetőleg fiatalon adják magukat az emberek gyermeknevelés örömeinek. Ez bizonyára összefügg azzal, hogy szüleim minden erejére szükség van ahhoz, hogy mozgási és sétálási igényeimet ki tudják elégíteni. Két nagy sétám is volt már, egy anyucival, egy másik apucival, amikor majd egy kilométert gyalogoltam. Ezalatt voltam a vízelvezető árokban, a szomszéd előkertjében, a híd alatt, az úttesten, tulajdonképpen csak a járdán nem. Anyáról meg apuciról csak úgy szakadta víz, amikor visszakéredzkedtem a babakocsimba. (Apa csak Manó-mobilnak nevezi, és most már engem is mobil manónak hív.)

 

November derekán apuci születésnapját ünnepeltük. November mozgalmas hónap. Egyebek mellett akkor van az egri mamikám névnapja is. Anyucival apukámnak egy nagy-nagy tortát sütöttünk. Most elmesélem, a Sára manóval süthető torta receptjét:

 

Először is anya eltávolította el a plüssmacit a sütőből, és azt 160 C fokra melegítette. Gőz felett 10 dkg margarint olvasztott fel. Ismét kivette a visszacsempészett plüssmacit a sütőből, és mélyen a szemeimbe nézve erélyesen rám szólt: "Nem szabad, Sára-baba!" A margarint összekeverte 20 dkg cukorral. A többi margarint kiszedte a kezemből, és lemosta a falat. Kimért 3 evőkanál kakaót. Ismét elvette tőlem a margarint. Kizavarta a konyhából a két macskát. A margarinhoz kevert 4 egész tojást, 2 vaníliáscukrot és 30 dkg lisztet. Kivette a füstölgő plüssmacit a sütőből, és kinyitott minden ajtót és ablakot, szellőztetés végett, de aztán gyorsan be is zárta nehogy Sára Manó megfázzon. Elvette tőlem a mobiltelefonját, és biztosította apa főnökét, hogy nem, nem apucival beszélt az előbb. És apa főnöke ezt biztosan el is hitte, mert ismer már minket. Ezenkívül, nem ez volt az első eset.


Anya adott a tésztához 1 teáskanál sót és 10 dkg durvára vágott diót (közben ellenállt a kísértésnek, hogy engem is durvára vágjon). Kiengedte a macskát a sütőből. A tésztát alaposan kivajazott tepsibe öntötte, 25 percig közepes lángon sütötte. Elvette tőlem a macskát és apa borotváját. Megpróbált elaltatni, de ez nem sikerült. Így inkább türelmesen elmagyarázta, hogy ezt megint nem szabad és a megborotvált macska nem szép látvány. Kidobta a macskát az udvarra és az még képes volt elfutni.


Bevonó máz: Összekeverte a következő hozzávalókat: 10 dkg cukor, 5 dkg olvasztott csokoládé, 5 dkg olvasztott margarin. Kivette plüssmacit a sütőből, és ezúttal jó messzire eldobta, engem meg megpróbált a járókába tenni és feltett valami szép zenét.
Adott a mázhoz 1/2 dl tejet, egy kevés sót, és lassú tűzön, 2 percig forralta.

 

Anya ígéretet tett arra, hogy többet, amíg kicsi vagyok, ilyesmivel nem kísérletezik, még akkor sem, ha apa születésének kerek évfordulóit üli. Inkább kész tortát vesz a boltban. A torta végül nagyon finom lett még apuci is evett belőle, pedig ő nem is szereti az édességet. Boldog Születésnapot kívánok Apuci!

 

Az első alkalommal, amikor a játékboltba mentünk nagy műsort sikerült alakítanom, amikor az elemes „kisoroszlán” kulcstartó hangját majdnem tökéletesen utánoztam, mindenki nagy derültségére. Miután anyukám a kulcstartót megvette nekem, az utánzást majdnem tökélyre fejlesztettem. Ha apa megkérdi: „Sára, hogy csinál a „kisoroszlán” csak úgy bőgök, mint az igazi kisoroszlán. Utánozom a bocit, a medvét, a kismadarat, a barikát, a lovacskát.

 

Az első szavak is elkezdtek formálódni az ajkaimon. Egri Mamikám megtanított fenyegetni, úgy, hogy te, te, te, te, te…………………., Dédikémet, Dedének nevezem. Anyuci, mama, a hanmikám pedig mamma. Piros néni barátném, nene, és neneként szólítom a néniket is a képeken. Már nem csak szavakban beszélek, hanem összekapcsolok dolgokat: Nene tente, Mama mamma………

 

Értelemszerűen apa még mindig nem fejezte be a fürdőszobát, így nagy nálunk a felfordulás. A lakás előtere építkezési területre hasonlít leginkább. Én egyébként élvezem, mert így ha kell, ha nem le kell menni esténként Mamikámékhoz a földszintre, fürdeni. Így aztán ott is szét lehet pakolni. Mamikámnak vannak dobozokban gyűjtött iratai és újságai. Azokat csak a csuda szétrámolni! Anyuci ideges is miatta. Szegény anyuci mindig megpróbál otthon rendet rakni, de ez csak addig tart, amíg mindenki haza nem jön. Amikor aztán haza ér apa a dolgozóból, és Niki az iskolából jöhet a hancúrozás, meg a szétpakolás. Anya mondogatja gyakran apunak, meg a tesómnak, hogy: Nem veszitek figyelembe a munkámat! Pedig mi tudjuk ám, hogy anyuci nagyon szeret rendet rakni, mi csak segítünk neki abban, hogy újra és újra rendet tudjon csinálni.

 

December ötödike van és, nagyon várjuk idén is azt a nagy pocakos, piros ruhás, fehérszakállas bácsit, aki tavaly is itt járt. Apa, ki is rakta a kis csizmámat az ablakba, de ezt mindig visszavesszük, hogy el tudjak menni, sétálni. Remélem, amikor jön a Mikulás bácsi itthon leszünk és nem sétálunk éppen. Félek, hogy nem hagyja itt az ajándékomat. Pedig a Sára nagyon jó kis Manó volt, és tavaly óta rengeteget fejlődött. A december izgalmas lesz és a végén még apa, és Niki is itthon marad velem, játszani. Még az egri mamikám is azt ígérte, hogy a Karácsonyt itt tölti Sára manóval.

 

Azt kívánjuk, hogy a december nektek is békében és szeretetben teljen el! Most búcsúzom egy időre. Szép ünnepeket kívánok!

 

 

Szomolya, 2008. december 5.

 

 

                                                                                              Sára Manó

 

 

Tisztelt Manófalvi Manók!

 

T

udatom minden olvasómmal, kedves családtagjaimmal, hogy 2008. 12. 09. napon, 14 hónapos születésnapom alkalmából először két kis lépést tettem önállóan, aztán négy kis lépést tettem önállóan, estére pedig annyi lépést tettem önállóan amennyit csak akartam. Sára Manó tud járni! Apuci szerint úgy megyek, mint egy kis pingvin, az egyensúlyom miatt felemelem a kis kezeimet és billegek jobbra meg balra. Én ezzel ajándékozom meg a szüleimet Karácsony alkalmából. Boldog is volt mindenki és össze-vissza puszilgattak. Ledőlt egy újabb akadály előttem, és most már nem állít meg semmi és senki. Sára baba jár! Így aztán utána tudok menni mindenkinek, mindenhová és kielégítem határtalan kíváncsiságomat! Mire ezeket a sorokat írom, már valósággal szaladok, és nincs olyan hely ahová fel ne tudnék mászni, el ne tudnék bújni.

 

Ha már ilyen nagy, és önálló kislány lettem, úgy döntöttem, hogy felhagyok a szopizással. Anyucinak is egyre kevesebb tejcsije volt, és én is egyre kevesebbet szopiztam. Először csak naponta kétszer, aztán egyszer, aztán ma már egyedül iszom a cumisüvegből kakaót, ami az egyik kedvencem, vizet és gyümölcslét. Anyuci így is több, mint egy éven keresztül szoptatott, nagyon örült neki. Megeszek most már, mindenfélt igazán nem lehet válogatósnak mondani. 10 kilo, negyvenöt deka vagyok.

 

Volt nálunk a nagy pocakos, fehér szakállú, piros ruhás Mikulás. Akkor érkezett, amikor lent hancúroztam Dédikémnél a földszinten. Mindenki nagyon várta, már hetek óta. Csak az én apukám nem volt megint itthon. Hol tud csavarogni apuci mindig, amikor jön a Télapó?!

 

Szerintem apa és a Mikulás rokonok. A Mikulásban, meg nem mondom mi, apucira emlékeztet. Talán a szeme, vagy a hangja. Ezt meg is beszélem apával, ha hazajön. Nincs a ni rokonságunkban valaki, aki mondjuk hivatásos Télapó? A Mikulásnak nagyon jó, mert sokan nagyon várják és örülnek neki. Azért is jó neki, mert egy évben csak egy napot dolgozik, igaz, hogy akkor éjjel-nappal. Mondogattam is, amikor elment, hogy appa, appa, annyira nagyon gyanús volt ez a Mikulás! A Mikulásszánkóval jött, pedig nem is esett a hó, de anyuci elmagyarázta, hogy a szánkót rénszarvasok húzzák, és az égben repül. Jó lett volna látni a „RÉMSZARVASOKAT”, de nem engedtek ki megnézni, mert sötét volt és hideg. Ebben az évben mindenféle finomságokat kaptunk a Mikulástól, mindenki olyat, amilyen édességet csak szeret. Egyedül édesanyám kapott valamiért a mikuláscsomagjában, füstölt kolbászt, meg lila hagymát. De hát ő ezeket szereti, így ő is nagyon boldog volt. Még az egri mamikám is ellátogatott hozzánk ezen a napon, és itt is aludt.

 

Fürdőszobánk még mindig nincs. Anyuci szerint nem is lesz! Apa már nem is engedte, hogy decemberben készen legyen, nem szerette volna, ha december végére felvonulási terület legyünk. A családunk úgy egyszer-egyszer fürdik, mert esténként senkinek nincs kedve megfürödve átgyalogolni az utcán és az udvaron. De azért tiszták és rendesek vagyunk, csak kár, hogy egyébként tél van. Hősiesen legyőzi ám önmagát magát anya, apa, meg Niki és fürdik rendesen, csak egyszer-egyszer durcáskodnak! Bezzeg Sára Manó minden nap fürizik! Az csak a csudajó buli!

 

Lassan, lassan eljön a decembervége és várjuk a Karácsonyt. Mi mindannyian nagyon várjuk a családi ünnepet. Örülünk, mert úgy látszik, együtt leszünk Egerből, Szomolyáról mi mindannyian, szülők, nagyszülők, gyerekek, unokák, Dede, nagybácsik. Apa azt mondja most végre olyan karácsonyunk lesz, mint régen, amikor ő is kicsi volt és együtt ünnepelt az egész család. Sára manó pedig örül, hogy sokan lesznek körülöttem és lehet nekik bohóckodni.

 

Úgy gondoltam, hogy én ezt a naplót adom mamikámnak ajándékba a karácsony alkalmából, mert így olyan, mintha magamat adnám.

 

Kedves Mamikáim Boldog karácsonyt kíván nektek a kis unokátok, Sára Manó! Azt kívánom, hogy sok, nagyon sok Karácsonyt tölthessek veletek ugyanilyen, és még nagyobb szeretetben, mint eddig. Szeretettel kérlek titeket, olvassátok kalandjaimat, nevessetek és sírjatok örömötökben együtt velem

 

Kedves Szüleim, testvérkém, Dédikém Boldog Karácsonyt nektek! Szeretlek titeket!

 

Kedves Olvasóim Boldog karácsonyt nektek! Maradjatok hűséges olvasóim ezután is mindig.

 

Hamarosan újrajelentkezem!

 

 

Szomolya, 2008. december 17.

 

 

 

 

                                                                                                          Sára Manó

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.