Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sára Manó naplója 2009 2 rész

2009.11.02

Kedves Olvasópajtikáim!

 

 

V

ége van a nyárnak, hűvös szelek járnak” De azért ez a kora ősz is nagyon szép. Anyuci lehozta a padlásról a hosszú ujjú pólókat, a hosszú nadrágokat. Nem pancsizunk már délutánonként sem, és apukám estére becsukja az ablakot, pedig ha ő is fázik, akkor higgyétek el, igazán hideg van. Apukám az itthoni életét általában alsónadrágban tölti, akkor is, ha esetleg jön hozzánk valaki, úriember, vagy úri nő. Nyáron nyitott ablaknál van alsónadrágban, télen csukott ablaknál. Kövecses apánál így váltakoznak az évszakok. Mi lányok, jobban öltözködünk és fázósak vagyunk. Én apára ütök, és nagyon szeretek meztelenkedni. Ha csak lehet meg is szabadulok a ruhácskáimtól és szellőztetem a testemet. Pelusra is ritkábban van szükség, a bilikémbe belepisilek,és szólok is ha pisilni kell. Baleset azért elő-előfordul. Szép piros, fókás bilikém van, ami zenél ha elvégzem a dolgomat.

 

 

Kép

 

Rongyvár Pulútó bilizik

 

 

A „Für Elisét” játssza, Beethoven bácsitól. Szerintem ennek a magyar címe „Fürj Alíz”. Jobb lenne, ha a „Bóbita, bóbita táncol”-t játszaná, a Haláss Judit nénitől, (kedvenc számom, de ez is tetszik. Nagy zenerajongó lettem. Apával gyakran táncolunk, úgy is, hogy együtt, úgy is hogy felemel, és magához ölel. Esténként, pancsi után, csak úgy gatyára, magunkra öltjük a színes, csillogó, villogó diszkó kendőt és megyünk a másik szobába diszkóba. Apa benyomja a magnóba kedvenc számaimat, a Bóbitát, a Csri-birit, az Ákom-bákomot, meg a Mimi makót, és már „rázunk” is

Kép

 

 

Apuci és Rongyvár Pulútó Diszkó felszerelésben

 

Eleinte csak szótöredékeket mondtam, aztán szavakat, majd mondatokat. Most már kerek történeteim is vannak, amit el-el játszunk. Van egy Mackóm, amit kineveztem Fogorvos bácsinak és egyben doktor bácsinak is. A szüleimmel gyakran eljátsszuk, hogy Sára babának fáj a foga és a mackó doktor bácsi, meggyógyítja. A doktor bácsi eljön hozzám, megvizsgál, felír kenőcsöt és bekenegeti Rongyvár Pulútó fogát, vagy ami éppen fáj. A babáimat is Brumma Doktor Bácsi gyógyítja. Az álmaimat is szépen el szoktam mesélni. Leggyakoribb álmom a volt egy gömb és elgurult, de már álmodtam olyat is, hogy a Cirmi cica, felcsimpaszkodott a lápára és nem bírt lejönni.

 

A legtermészetesebb módon közlök bárkivel mindent, a múltkora Postás Valika nénivel például azt, hogy a lányoknak puncijuk van, a fiuknak pütyijük van. Feltaláltam magyar nyelvészetből a lik-es igét, ami nem tévesztendő össze az ikes igével, amiről iskolát járt olvasópajtiaim, magyarórán tanultak. A lik-es ige, az l betűvel végződő szavakhoz kapcsolódik:

 

-                     Baba mit csinálik?

-                     Baba alukálik.

-                     Baba pisilik.

-                     Anya tentélik.

-                     Marika Mami kaplik.

-                     Baba kirándulik stb……….

 

Kérdésekre is tudok válaszolni, például meg tudom mondani, ha megkérdezik hogy:

 

-                     Sára baba hány éves?

-                     Kettő.

 

-                     Babát hogy hívják?

-                     Kövecses baba, Sára Baba.

 

-                     Anyát, hogy hívják?

-                     Kövecses Anya. (Miután egy képen rajta van nem messze a Balatontól egy Bajzáth-kastély nevű épület, és ezt láttam is, anyát Bajzáth kastélynak is szoktam hívni.

 

-                     Apát hogy hívják?

-                     Kövecses Apa.

 

Ami vagy te Sára, kérdésre korábbi levelemben leírt okok miatt cifrábban válaszolok. Anya személyes kérésére ide most nem írom le, hogy erre adott válaszom. „íz fasza, édes kicsi picsa”. Ezt is elő szoktam adni, például a védő néni előtt, vagy a boltban. Hiába szülők saját hibájukból tanulnak a legtöbbet.

 

Rengeteg mondókát is tudok, a korábbi „ecc-pecc kimehetsz”, és „gyerekek szeretik a perecet” mellett, elmondom a „Dirmeg, dörmög a medve”, „Körben áll egy kislányka”, Boci-boci tarka” kezdetűeket. Ez utóbbi folytatásaként elmondom, hogy:

o       Boci, boci megfázott.

o       Varrtam neki nadrágot.

o       Nem akarta felvenni.

o       Pisilnie kellett, le kellett vetni.

 

Mert a fantáziám kiapadhatatlan. És csak beszélek, beszélek végestelenül, apa szerint, annyit, mint „Pepin bácsi” a Sörgyári Capriccio című filmben.

 

Anyukám addig rágta apa fülét, hogy télre építessünk kályhát, hogy végül építettünk. Ehhez viszont ki kellett venni az egyik szobánk falát. Két napon keresztül csak törtünk zúztunk, és folyton zúgott valami, meg döngött is. A lakást, a szobákat finom por lepte el, amire apukám allergiás, és egy héten át csak prüszkölt. Az én szüleim nagyon pakolós és építős fajták Amióta csak megszülettem arra emlékszem, hogy hol az egyik szobából pakoltunk a másikba, hol a másikból az egyikbe, és utána vissza. Közben rettenetesen idegesek tudnak lenni, és többször kijelentik, hogy ez volt az utolsó és több hurcolkodás nincs. Aztán pedig kezdik elölről. Ezt leszámítva „Rongyvár Pulútó palotája” egyre szebb lesz, és én egyre jobban szeretek itt lakni. Apa külső kőgyűjteménye is egyre inkább a helyére kerül, a kövek értelmet és funkciót kapnak. Izgalmas ebben a kőbirodalomban sertepertélni, mászkálni rajtuk és bolondozni velük. Nagyon szeretem.

Amikor aztán, a pusztítás után elkezdtünk építeni, a nappalink nagyon romantikus és érdekes lett. A szép, terméskővel burkolt kályhánk már belépéskor barátságosan néz szembe velünk és apának lett egy kényelmes olvasószobája. Amikor végre minden bútor és könyv a helyére került és egy kicsit kifújtuk magunkat édesanya kitalálta, hogy a két könyves polcot cseréljük meg. Egy darabig úgy tűnt, hogy apuci gutaütést kap, de végül belátta, hogy édesanyának igaza van, így legalább megvárták, amíg Sára baba elalszik, azután tényleg megcserélték a tömött polcokat. Apával sokat olvasunk és művelődünk. Az én olvasásaim által a könyv legtöbbször megsemmisül, apa pedig az utókornak olvas, vagyis szépen elpakolgatja a könyveket, arra az alkalomra, ha Rongyvár Pulutó iskolás lesz és sokat fog olvasni. Nekem még mindig az a jó könyv, amelyik firkálható, ehető, téphető, gyűrhető. Apuci még mindig magából indul ki, és én tudom, hogy nem valószínű, hogy Karl May, James Fenimore Cooper indiánkönyveit el fogom valaha is olvasni, és az sem biztos, hogy Rejtő Jenőt olvasok, mert ezek olyan fiús könyvek. Apa polcán ezek mégis ott sorakoznak, és sokszor rajta kapom, hogy bár már nemsokára 45 éves lesz, és megint a Winnettou bácsiról szóló könyvet olvassa. Már elképzeltem, hogy esténként, ha nagyobb leszek, esténként apuci odaül az ágyamhoz, és altatóként felolvas egy mesét az Utolsó Mohikánból, vagy ne adj isten, Dosztojevszkij bácsi, Bűn és bűnhődés című könyvéből. Két eset lehetséges, hogy a kicsi testem védekezni fog az irodalom ellen és elalszom, vagy bőgök egy kicsit, hogy inkább Andersent, vagy valamilyen „pöttyös könyvet” olvasson inkább. A nappali egyébként tetszik nekem, ezt apucinak is mondtam. Már alig várom, hogy begyújtsunk a kályhánkba és lobogjon a barátságos tűz. Imádom azokat a téli estéket, amikor odakint esik a hó, a hidegből kipirult arccal hazamegyünk, a kályhánkban ropog a tűz, mi pedig odaülünk mellé, meleg, citromos teát kortyolgatunk, nagyokat játszunk és bámuljuk a szűnni nem akaró hóesést. Romantikus nem? Milyen egyszerű, mégis milyen nagyszerű! És csak annyi kel hozzá, hogy nagyon szeressük egymást.

 

Nagyon izgatott vagyok, mert nemsokára születésnapom lesz. Két éve a szüleim már nagy izgalomban voltak és nagyon vártak engem. Azóta az október kilencedike jeles nap és mindenki díszbe öltözteti a szívét, ere az alkalomra. Vajon most mivel lepnek meg???

 

 

Legközelebb elmesélem nektek!

 

 

Szomolya, 2009. szeptember 30.

 

 

                                                                                              Rongyvár Pulútó

 

 

 

Drága Manócskám, édes kicsi Lányom!

 

V

 

annak szép napok az életünkben, de amióta a világon vagy számomra és anya számára minden évben, az április 9., nővérkéd születésnapja, és az október 9., a te szülinapod a legszebb napok. Boldog szülinapot kívánok neked, anyuci, mamikáid, testvéred, széles-e rokonságunk és a magam nevében.(Nem kevés ember, bár egész életedben ennyien lenének körülötted, akikre számíthatsz!)

 

Két évvel ezelőtt, ilyenkor már nagyon izgultunk, nagyon vártunk. Már ekkor megleptél mindenkit, mert már akkor is elemi erővel követelted helyedet ezen a Földön, így korábban érkeztél, mint ahogyan vártunk. A világ legtermészetesebb módján születtél meg, mintha ez lenne a dolgok rendje. Testetek anyával még egymásból élt, táplálkozott, együtt lélegeztetek. Aztán egyszer csak, világra jöttél, megkezdted önálló életedet, lett belőled egy izgő-mozgó, pajkos apró, Manó. Ott tartottalak az ölemben, éreztem a pici tested minden rezdüléséét, minden apró sóhajtásod.

 

Az ostoba képeken keresztül, ami az újságban, meg a tévében van, azt gondoltam, hogy születésed olyan lesz, mint egy operáció, mondjuk, mint akinek kiveszik a manduláját. Lehet, hogy csak én éltem meg így, de születésed gyönyörű volt, nem olyan, mint egy operáció, hanem mint a legszebb opera, szimfónia. A tested a magzatmáztól ezüstös fényben csillogott, lágy, finom sírásod olyan volt, minta muzsika. Úgy születtél meg, mint ahogyan az angyalkák szoktak születni.

 

Most, két év elteltével lényed betölti a szívünket, sőt az egész házat, mit nem, az egész utcát ahol lakunk. Sára Manó kalandjairól az internet segítségével sokan olvasnak. Mit ne mondjak, amióta csak haza érkeztél, keveset unatkoztunk. Amikor az „Isten” a lelket lehelte beléd, különös, szórakozott hangulatban lehetett. Attól a pertől kezdve, amikortól a pici száddal hangokat, szavakat, mondatokat kezdtél mondogatni, csak arra az időre maradsz csendben, mikor el-elalszol. Az alvást sem szoktad ám sokáig művelni, mintha sajnálnád evvel tölteni azt az időt, amit játékkal vagy velünk is tölthetsz.

 

Vannak olyan pillanatok, amit soha nem felejtünk el. Apuci számára sok ilyen pillanat hozzád kapcsolódik. A születésedről már meséltem. Ilyen volt az a pillanat is, amikor a gőgicséléseid és gagyogásaid közben először azt mondtad, hogy „apa”. Azóta is annyira kíváncsi vagyok, hogy számodra akkor, abban az első pillanatban mit jelenthetett az, hogy apa! Mi járt a fejedben, ki vagyok én, az édesapád? Valakit, aki jó meleg, valakit, aki stabilan tartja a fejecskémet, a fenekemet, valakit, akinek zakatol a szíve, ha magához ölel? Még hitelesebb tudtál lenni, amikor azt mondtad: „ééédes apukám”! Ez már nekem szólt, ezt nem lehetett félreérteni, ezt nekem mondtad, és olyan gyönyörűen mondtad, amilyen gyönyörűt még soha nem halottam. Soha nem voltam még olyan boldog, mint amikor az első önálló bizonytalan lépéseidet megtetted. Én voltam a világ legbüszkébb apukája, amikor Egerben a „Nagyjátszótéren” táncra perdültél. Misztikus érzés számomra, amikor átérzem az örömöd, és nekem is fáj, amikor neked fáj valahol. A boldogságot a szívemben érzem, a fájdalmadat is szívből átérzem. Ilyen szívből szeretni.

 

Nagyon sajnálom azt az időt, amit nem veled töltök el. Tudod, ezeket, a buta felnőtteket sokszor elcsábítja, a munka, fontosnak vélt dolgok. Pedig nincs Nálad fontosabb. Azt gondoltam majd szép lassan cseperedsz, végigkövetem a fejlődésed, a babából, kislánnyá, a kislányból nagylánnyá, a nagylányból nővé alakulásodat. De ebben is megleptél, hiszen napról-napra lábra álltál, aztán az egyik nap már szaladtál és toporzékoltál, napról napra kimondtad az első szavakat, aztán másnap már végtelen történeteket meséltél, napról-napra szebb lettél, másnap gyönyörűvé váltál. Be kell vallanom, nem tudtam követni. Gyorsan eltelt ez a két év és én érzem, hogy fontos pillanatokról maradtam le. Mamikád, mindig elmeséli, mi minden történt, amíg nem voltam itthon, és nekem tényleg nagy-nagy hiányérzetem van. Nem voltam ott, amikor elmondtad az első mondókát, az: Egy, kettő, három, négy. Tarka kutya, hová mégy? Nem voltam ott, amikor szeretetből úgy megharaptad mamit, hogy két hétig véraláfutása volt. Nem voltam ott, amikor egyedül kikanalaztad a levest. Nem voltam ott, amikor elestél megütötted a buksidat, és keservesen sírva fakadtál. Nem voltam ott, amikor a „ruhás nénitől” megvetetted az első bugyidat. A tarka macifüles bugyikádat. És, bár készültem rá, az első lépésedről is lemaradtam. Mire hazaértem, te már az ágy szélénél szaladgáltál, mint egy kis pingvin. A napi „melót” édesé teszi az a pillanat, amikor elkezdek készülődni hazafelé, hozzátok, hozzád, édesanyához, testvérkédhez. Imádom ezt a várakozást és a találkozást. Nincs felemelőbb, mint mikor megérkezem és a testedből, lelkedből árad felém a szeretet. A két év alatt az a pillanat is eljött, amikor este, odabújtál hozzánk és csengő hangon, jól érthetően mondtad: Szeretlek apa, szeretlek anya.

 

Ma már beszélgetünk egymással. .Mindig is kíváncsi voltam, milyen gondolatok vannak abban a kicsi buksidban. Ma már elmeséled halandzsa történeteidet, mondogatod a mamikádtól tanult mondókákat. Sőt, telefonálni is tudsz! Halló, Erzsi mami! Halló, Marika mami! És belekezdesz, és csak mondod, mondod, és olyan dolgokról mesélsz, amiről fogalmunk sincs, hogyan kerülnek egy ilyen kicsi Manó fejébe. Tegnap, október14.-én odakint hideg volt, jeges szél fújt és esett az eső. Számomra depressziós, robotolós munkanap volt. Alig vártam, hogy hazaérjek. Anya sem aludt jól az éjjel, mert egy kicsit megfáztunk. Egész nap otthon gubbasztottunk. Te mégis beszámoltál róla, hogy busszal elutaztál a nagyjátszótérre, ott homokoztál, hintáztál, csúszdáztál, találkoztál más babákkal és „csávókkal” (ezt nővéredtől tanultad) akik fogták a kezecskédet és hazakísértek. És én rájöttem, hogy a Te fantáziád végtelen, és a fejecskédben mesebeli sztorik játszódnak le. Bekalandozod az egész világot, manókkal, tündérekkel, cicákkal, beszélgetsz.(És csávókkal kísérteted magadat) és játszol, játszol, játszol. Nekem nincs nagyobb örömön, mint mikor részt vehetek a játékaidban. Megfigyeltem, hogy a környezetedben fantasztikus energia sugárzik, mindenki jó kedvre derül. A depressziósok meggyógyulnak (Rólam van szó), a sánták és bénák lábra állnak (Itt is rólam van szó.) az öregek megfiatalodnak. (dédikéről van szó) Anyuci így is, úgy is szép, de amikor a Te környezetedben van, akkor a legszebb. Igaz ugyan, hogy néha rendesen kiborítod és el–elveszíti a türelmét. Számomra értelmezhetetlen ugyan, hogy miért nem látja játékosságodat, a sors ajándékát, amikor kiborítod harmadszor a főzeléket, evés közben felmászol az asztalra, kakis popsival végigszánkózol nevetve a lepedőn. De ő türelmetlenül is szép. Ilyenkor, ha megszólalok, magamhoz ölelem, és fülébe suttogom, hogy csak türelem, türelem anyuci érzem, hogy a legszívesebben a fejemet verné a falba. Agresszíven még szebb, még izgatóbb. Reméljük, olyan szüleid leszünk, akik mellett vidám, boldog gyermekkorod lesz, és sok-sok szép emléked. Az én édesapám, aki ha megérte volna, most nagyapád lenne, és biztosan a világ egyik legbüszkébb nagyapája, sajnos sokat betegeskedett. Sokmindent őrzök belőle magamban. Látom csillogó szemeit, amikor a fiai valami nagyot produkáltak. Hallom intő szavait, amikor valami rosszat csináltunk. És sajnos látom, amikor önmagával és testével küszködik, hogy az Isten megadja neki, hogy csak még egy napot tölthessen velünk. Látom fáradt szemeit, elgyötört arcát, Reménytelen, egyenlőtlen harc volt. Negyven év adatott meg neki, amikor „elutazott” abba a távoli országba, aminek a neve Mennyország. Én most negyvenöt éves vagyok. Testileg, lelkileg rendben vagyok, én vagyok az egyik legbüszkébb, legvidámabb, legerősebb, legegészségesebb apuka a Földön. Mindent megteszek azért, hogy hoszzú, hosszú időt tudjunk együtt tölteni, sokat játszunk. Azt szeretném, ha egyszer majd rám emlékezel, úgy emlékezzél rám, hogy mennyit csavarogtunk, csínytalankodtunk, huncutkodtunk, nevettünk együtt. Emlékezz, hogy a vállamon vittelek fel a hegyekbe, kilométereseket kirándultunk, önfeledten birkóztunk. Szeretném, hogy emlékezz rá, hogy szikladarabokat cipeltem a vállamon, hogy neked és a Nővérkédnek sziklakertet építhessek, amiben sok-sok növény van, és Ti úgy érezhessétek, hogy a „mesélő kertben” tölthessétek a gyermekkorotokat, a szóló szőlő és a csengő barackok között. Szóval olyan jó lenne, ha egyszer büszke lehetnél édesapádra. Igyekszem ezért mindent megtenni.

 

Mégegyszer, boldog szülinapot kívánok ééééééédes kislányom! Nagyon szeretünk!

 

 

Szomolya, 2009. 10. 09.

 

                                                                 Kövecses Anya, Kövecses Apa

 

 

 

Kép

 

Rongyvár Pulútó 2. születésnapja

 

Kedves Szüleim, Kedves olvasóim!

 

 

 

 

S

ára Manó „kettő éves” lett, sőt ma már, amikor soraimat írom „kettő elmúlt”. (idézőjeles idézetek Rongyvár Pulútó Manótól). A szülinapom nagy buli volt. Itt volt az egri nagymamim és a nagybátyáim, nagynéném és csapata is. Mind, mind tiszteletemre vonultak fel és terítették lábaim elé tiszteletük és nagyrabecsülésük ajándékait. A nap eseményei között elenyészett, hogy édesanyám is ekkor ünnepelte neve napját, de én azért nem felejtettem el, mondani neki, hogy: Boldog névnapot kívánok ééééédes anyukám! És én tudom, hogy éééédes anyukám számára ez a mondat volt a legnagyobb ajándék. Ééédes anyukámtól, meg éédes apukántól, meg a Tesómtól egy hatalmas tortát kaptam, képzeljétek el, hét marcipán petty is volt rajta, és tényleg olyan volt, mint egy hétpettyes katicabogár:

 

Kép

 

 

A tortám

 

És finom is volt. Szüleim és nagyszüleim biztosan házi asszonyt akarnak faragni belőlem, mert szülinapomra konyhai és háztartási felszereléseket kaptam, úgy is mondhatom, teljes stafírungot, például kis vasalót, vasalódeszkával, meg kis gáz tűzhelyet, edénykészletet. Ez utóbbiban vannak kis kések és kis villák. Kanál is van benne, de az legalább nem áll bele apuci lábába, amikor esténként végiggyalogol mezítláb a gyerekszobán. Az edénykészletemet egy karton dobozban tartom. Amikor játszani akarok vele, tényleg csak egy kicsi mozdulatkel ahhoz, hogy az egész felszereléssel végighintsem a szobát. Nagymamim, akitől kaptam arra gondolt, hogy nagycsaládos leszek, mert minden egyes tartozék 24 darabból áll. Jól tervezte, így, ha apa lába alatt el-eltörik is egy-egy, legalább marad tartalék. Apa sem egyszerre vérzik el, csak úgy apránként, a sok pici éles törmeléktől. A látogatásviszonzásaként előadtam családomnak a teljes mondóka repertoáromat. Még dalra is fakadtam nagy jókedvemben, elénekeltem a „Körben áll egy kislánykát…..”, meg a „Száz forintnak ötven a fele……” című örömdalokat, amiket tényleg csak akkor szoktam énekelni, amikor fergeteges jókedvem van. Ez utóbbit elénekeltem halottak napja alkalmából is, a temetőben gyertyaégetés után hazavándorolva, emlékezetes perceket okozva Szomolya község meghitten átszellemült lakossága részére, volt aki meg is tapsolt engem.

 

Szülinapom hónapjában, megtanultam bilibe kakilni, de csak akkor, amikor akarok, viszont még gyakrabban nem akarok. Ebben a csípős novemberi hidegben általában azt kell mondanom, hogy bekakilni jó, mert legalább melegíti az emberlányának a fenekét. Így elhatároztam, hogy anyuciéknak csak akkor szólok, ha már túl vagyok rajta. Anyukám ilyenkor mindig megdorgál, azt mondja, hogy amíg bekakilok, még óvodába sem mehetek. Hát, ha nem mehetek óvodába, akkor iskolába fogok menni, ott valóban nem kitétel a szobatisztaság, csak az iskolaérettség. Arra pedig szerintem megértem. Még jobb is lesz, mert legalább a nővérkémmel együtt fogunk iskolába járni reggelenként. Azért amikor örömöt akarok szerezni a szüleimnek, szólok, hogy vécézni kell. Valamelyik szép délutánon mamikámnak úgy akartam örömet szerezni, hogy az egyik használt nedves törlőkendőmmel letörölgettem a bababútorokról a port. Azt csak később vette észre, hogy tisztítás céljából a bilikémben lévő tartalommal mosogattam ki a kendőt. Ilyenkor körbeujjonganak. Egy nap kétszer-háromszor is képes vagyok bekakilni, bepisilni, és utólag szólni, egy nap négyszer-ötször kiborítgatom a dobozomból a játékaimat, frontakadályt képezve a konyha és a gyerekszoba között és anya ötször-hatszor is elmondja, hogy ne másszak az asztalra az etetőszékből. Érzem én, hogy néha kicsit sok vagyok a családomnak, kerülgeti is őket a sokk. Apukámtól megtanultam, hogy anyát úgy tudom a legjobban lehiggasztani, hogy mondogatom neki: „Türelem, türelem, legyél „tümejes”anya, ne kiabáljál” Anyukám ilyenkor visszafogja magát, csak a halk méreg forr benne, és lilul a feje. Amikor pedig apa is azt mondja neki: „Türelem, türelem, legyél türelmes anyuci, a baba csak játszik….”, anyuci fejének színe liláról vörösre változik és, hogy nagyobb baj ne legyen, teregetni kezd, és később félóra múlva visszajön, megállapítja, hogy márpedig így nem lehet gyereket nevelni. Pedig engem így nevelnek, és el kell mondanom, kiválóan érzem magamat így, és a „szülőfaragási” technikáim egyre jobban működnek. A legutóbbi kutatási eredményeim azt bizonyítják, hogy valahol a szülő is ember.

 

A szüleim azok közé tartoznak, akik akkor akarnak valami nagyot alakítani, amikor egy huncut fillér sincs a zsebükben. Most legutoljára egy kályhát építettek így. A kályha valahogyan mégis készen lett és otthon kellemes, jó meleg van. Apa nevéhez méltóan, (kövecses), nem tudni honnan de szerzett gyönyörű mintájú termésköveket, amivel a nagybátyám beburkolta a kandallót. A nappalink kezd egy végvár tanácsterméhez hasonlítani, de ezzel együtt megnőtt a játékterem, mert egy falat is romba döntöttünk, és így most még jobban érzem magamat. Apával hatalmas helyünk van táncolni a „Bóbitára.” A kandallót nézni szabad és csak apa nyúlhat hozzá, mert forró. Csak bámulom a kályhában a piros, sárga, kék, ibolya és még ki tudja mennyi és hány színű táncoló lángnyelveket és pattogó szikrákat. A parázs órákig izzik a sötét lyukban, úgy lehet érezni, mintha kivilágított város felett lebegnénk. Ilyen szép izzó volt a temető is most november elsején, amikor végigsétáltunk rajta. A „piromán” ösztönök lassan-lassan elhatalmasodnak rajtam. A világító kandallónál szebb látvány, higgyétek el, kevés van. Az meg, amikor a melegénél sütkérezünk, kakaózunk, olvasgatunk, maga a békesség. Így hát, amikor Rongyvár Pulútó Manóbol sok a sokk, kicsi családom, ide a nappaliba jár szanatóriumozni.

 

Visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz. November elsejéről virradóan, annyira hideg volt, hogy a fákról a szép színes levelek is lepotyogtak. Muris dolog gázolni, botladozni bennük, a kertben és az utcán. A nedves leveleknek kellemes „avitt” illatuk van, apa szerint temetőszaguk. Jó melegen, jó sok ruhába kell felöltöznünk, amit azért szeretek, mert minden ruhadarabon ellehet vacakolni, hogy melyiket is vegyem fel, mi mihez illik, nem illik. Apa, mint egyetlen férfi a családunkban azt szokta mondogatni: ”Lányok, ha a budi ajtót vennétek magatokra nektek az is jól állna. De csinos volt apa is ám, amikor november elsejém meglátogattuk a temetőben a nagyszüleimet és a dédszüleimet. Anya is Niki is órákig illegette magát a tükör előtt és a Mamikám is csuda csinosan felöltözködött. A fekete szín magasztos, fegyelmezett külsőt ad az embereknek, mintha kirakatból lépnének ki. A temetőben ünnepi díszkivilágítás fogadott minket, millió apró gyertya világított ezerfelé. Sok bácsi és néni virágpompába öltöztette az egyébként szomorú és kicsit sivár kertet. Megszépült kicsiny falunk, és a szürke hétköznapok forgalmas járáskeléssé változtak. Sok-sok ember távolról és közelről eljött találkozni szeretteivel, akik mind-mind itt laknak láthatatlanul ebben a szomolyai kőkertben. Nagyon jó volt itt sétálni, köszöngetni mindenkinek. A csillogó-villogó gyertyákat megpróbáltam itt is-ott is elfújni és apát rávenni, hogy gyújtsa újra. Arra a nagy hegyoldalra Rongyvár Pulútó Manó egyedül kapaszkodott fel, csak egy kicsit vitettem magamat apucival. Végül itt énekeltem el az ájtatos díszes csendben, a „Száz forintnak ötven a fele….” című népies műdalt. Mégsem volt elvárható, hogy virágos jókedvemben azt énekeljem el, amit a kántor bácsi szokott: Lássátok testvérek ennyi az élet, immár zárul földi pályám én a sírba térek” Ő mindig ezt énekli, ha a temetőben látjuk, de hát más a nótája mindenkinek ezt tudomásul kell venni.

 

Nehezen szoktam meg, hogy nagyon korán besötétedik. Amikor átállítottuk az órát, előfordult, hogy már délután hat órakor, pancsizni szerettem volna és tentélni. Nehezen tudomásul kellett vennem, hogy öt-hat körül esteledik, és az udvarról be kell menni, nem lehet este kilencig kint játszani. Így legalább apuci a hosszúestéket fel tudja használni és mesél nekem. Az első mese volt, amit elmesélt a Piroska és a farkas volt. Annyiszor elmeséltettem vele, hogy most már én is el tudom mesélni, teljesen egyedül. Persze apukám sajátos naturális stílusban meséli ezt az egyébként is szürreális elemeket sorakoztató „Grimm mesét” és így ilyenek is vannak benne, hogy a kislánynak az erdőszélen piros volt a cipőcskéje, piros volt a kabátkája, piros volt a kendőcskéje, de még a bugyija és a LIBRESSE is, ezért is nevezték Piroskának. Meg az is benne van, hogy a vadász bácsi felvágta a farkas hasát, egyúttal kivette az epekövét, a nagymamát és a Piroskát, a gyomrából, közben ömlött a vére, és lógtak kifelé a szervei. Jó éjszakát gyerekek álmodjatok szépeket!

 

Jó éjszakát kedves olvasóim álmodjatok szépeket! Kalandjaimmal hamarosan újrajelentkezem.

 

 

Szomolya, 2009. november 2.

 

 

 

 

                                                             Kövecses Rongyvár Pulútó Sára Manó

 

 

 

Kép

 

Kedves feleim, Pulútó Manók!

 

 

E

lőször is megragadom az alkalmat, hogy az év zárásaként békés, boldog Karácsonyt kívánjak mindenkinek. Legalább olyan békéset, boldogat, mint amilyen a miénk lesz. Csúnya idők járnak, a Napocska is csak igen ritkán süt ki, és sűrű köd ül Szomolyán. Beköszöntött a tél, de nincs fehér havacska, hideg sincs, úgyhogy az ember Manója nem is tudja, miért nem virítanak a virágok, miért nem üde zöld a fű. Mennyi minden történt ebben az évben!!!! És el is jött a vége. A december hónapban igazán csak azt szeretem, hogy anyuci és apuci, Nina, a tesóm, többet vannak itthon. 2009.-ben karácsony is hétvégén lesz, és a szilveszteri buli is hétvégén lesz. De arra azért mégiscsak marad idő, hogy melegedjünk egy kicsit a családi tűzhelynél. Ennek érdekében az új kandallónkat beüzemeltük. Apának új programja van, esténként és néha éjszakánként is fáért szaladgál, gatyában az udvaron. A látvány elég extrém, mivel december van, tehát ha elképzelitek, hogy Kövecses apa, december elején, -2, -3 C fokban, éjszaka, alsógatyában fáért megy ki az udvarra, csakugyan felmerül a gyanú, hogy apának kellene egy-két nap szanatóriumi tartózkodás. Gyakran dúdolgatja magában azt a nótát, hogy:”Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni……” De azért biztosan szeret itt lakni. És tényleg melegszünk a családi tűzhelynél. Tegnap sikerült úgy begyújtani, jó kis parázstartó akáccal úgy, hogy a kandallónk szinte átizzott, és a burkoló terméskövek elkezdtek lepotyogni róla. Senki nem aludt egy szemhunyást sem aznap éjszaka, szakadt rólunk a verejték. Hiába a fűtést is meg kell egyszer tanulni. Én szoktam segíteni a tűzrakásban, kiborogatom a fát abból a kosárból, amiben idebent tartjuk. Anya meg csak takarít, takarít……

 

Képzeljétek el! Nina benne volt a televízióban. A helyi tévében most ő szolgáltatja az esti mesét, felolvas egy nagy könyvből. És olyan, de olyan szép, mint egy filmszínésznő. Az egész család a felolvasást nézi délelőtt, délután és késő este is. Jó hosszú novellát olvas fel, félórán keresztül, úgyhogy naponta, két és fél óra hosszán át, megszakításokkal ő van műsoron. A szüleim nagyon büszkék rá és én is nagyon büszke vagyok rá. Egyszer szeretnék én is ilyen szépen felolvasni, és az, az igazság, hogy a televízióban is szeretnék szerepelni. Nagyon jó, hogy van egy nővérkém. Imádom nyaggatni, ha itthon van, és ha nincs itthon, a szobájában isteni dolog turkálni és szétpakolni. Izgalmas cuccai vannak, amivel ki tudom festeni a pofimat, meg sok nyaklánca, gyűrűje, gyöngyei. Mind, mind szét szoktam szórni, a sok csillogó-villogó apróságok szőnyegként terítik be a padlót. Hagy örüljön, ha hazajön! Amikor hazaér az iskolából mondogatja is:

 

-                     Már megint, mit csináltál Sára! Apa miért nem vigyázol a gyerekre? Neki mindig minden meg van engedve! Az embernek nem lehet egy nyugodt perce! Család ez, ez egy bolondok háza!

 

Én meg csak nyüstölöm, hogy:

 

-                     Pancsoló kislányt hallgatni akarom! Most! Engedjél oda! Akarom pancsoló kislányt!!!! Pancsoló kislány kell nekem!!!!! (Nem generációm kedvéért: a pancsoló kislány egy gyermekdal, de ez szerintem alapműveltség. -apuci megjegyzése-)

 

Hiába nincs élményszerűbb, mint amikor kamasz és kicsi manó is van egy családban. Szívélyes beszélgetéseinknek általában az a vége, hogy Niki becsapja az ajtót és meg egy darabig bőgök. Anya újra és újra el akar költözködni. Apa mosolyogva kérdezi: Vajon hová?

 

Voltunk a templomban, novemberben, az unokahugimat keresztelte a pap bácsi. Majdnem elkéstünk ugyan mert előtte apával a „plázában” mozgólépcsőztünk és ezt nem nagyon akartuk abbahagyni. Nagyon ünnepélyes volt. Én egy kicsit zokon vettem, hogy a pap bácsi nem velem foglalkozott, és be nem állt akis szám. –Mit csinál a pap bácsi? Mi van a pap bácsin? És más hasonló, fontos kérdések foglalkoztattak. Az aktus közben anyával ki is próbáltuk milyen ülni a pap bácsi székében, és majdnem felpróbáltam a reverendáját is, de anya nem engedte. Egyébként ritkán mozdulunk ki, mert ilyenkor a legjobb otthon. Otthon mindenki szinte csak velem foglalkozik, nem úgy, mint a pap bácsi, aki nagy féltékenységemre csak Lilla unokahúgommal volt hajlandó foglalkozni. Apa mondta, hogy egyszer majd engem is meg fognak keresztelni, de most még egy kicsit fél tőle, hogy közben kilocsolnám a szentelt vizet, és keresztelés közben kérdéseket tennék fel a pap bácsinak. Lenne rá lehetőség, hogy a pap bácsi kérdésre: -Mi legyen a gyermek keresztneve? , válaszolnék. És a válasz az lenne, hogy –„Beszélő Pici Pocok”, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy –„Édes Kicsi Picsa”, ahogy néha a szüleim hívnak. Ezek azonban nem jó keresztnevek. Anyukámék, ennek a veszélynek nem hajlandók kitenni a családot, így a keresztelő várat magára, addig, amíg megtanulok viselkedni. Bár viselkedni így is tudok, például, már tényleg alig-alig fordul elő, hogy bepisilek, vagy bekakilok. Olyan még van, hogy inkább a földre intézem el a dolgomat, de a bugyiba már nem szoktam. Legfeljebb becsorog még egy kicsi. Ez nem olyan egyszerű ám, hogy egy nap még pelusba pisil és kakil az ember Manója, aztán már nem. A szobatisztaságnak komoly technikája van, nehéz elsajátítani. Hibák azért később is előfordulnak, ugye emberek!

 

Kedvenc játékommá vált az „elintézés”. Telepakolom a zsebecskéimet papírokkal, amit találok a lakásban, és ezeket elintézem. Egy-két fontosabb irat, igazolás és számla el is tűnt elintézésem eredményeként. Ugyebár ha eddig megvolt valami. és többet már nincs meg az is elintézés. Bár anya retteg, hogy egyszer úgy elintézek valamit, hogy esetleg kikapcsolják a villanyt, vagy a gázt, ha eltűnik a befizetési csekk. Ezt is el tudom ugyanis intézni.

 

Hozzátok jön a Mikulás? Az én mamikám már találkozott is vele az úton. El is kezdte mesélni, nagymamai hogy:

 

-                     Képzeld Sára, az úton találkoztam a télapóval. Nagy piros puttonyt vitt a vállán, csak úgy görnyedt az ajándékok között. A szakálla meg hófehér volt. Rénszarvas szánon ült……….. és csak mondta,mondta.

 

De, engem csak az érdekelt, mit hozott? Mit, mit, mit???????

 

És tényleg egy hatalmas, plüss cin, cin egeret hozott. Apa üzeni mindenkinek, aki látogatóba jönne hozzánk, és ajándékot akar hozni, hogy sok apró már van itthon, tele van vele a lakás. Az apró dolgokkal megtelt a lakás, derékig gázolunk benne. Inkább keveset hozzatok és nagyokat.

 

Várjuk a Mikulást. Holnap jön. Apucival cipőt tisztítottunk és jó gyermekként kitettük az ablakba. Reggel arra ébredtünk, hogy apa csörög-csattog, mert nem találta a dolgozóba menős cipőjét. Alvásközben elfelejtette, hogy hol kellene keresnie. Addig is nagyon jó kislány vagyok. Csak ki e felejtsen valahogyan!!! Ma feldíszítjük a lakást. Kipakoljuk a karácsonyi fényeket, fenyőgallyakat, színes gömböket. Csak találjon ide a Télapó!!!

 

Később erről is be fogok számolni, meg a karácsonyunkról is. Biztosan nagy-nagy, csillogó-villogó karácsonyfánk lesz, az alja telis-tele ajándékokkal. És ott lesz mindenki akit szeretek, Nina, anya, mamikáim, a jeges maci, Lilla baba, apa is. Az ajándékokról lehámozzuk a csomagoló papírt, és szerte széjjel dobáljuk.

 

Sietek befejezni most ezt a levelet, mert Rongyvár Pulútó naplója is karácsonyi ajándék lesz, főleg Mamikáimnak akik nem olvasnak internetet, és apának még össze kell szerkesztenie.

 

Rongyvár Pulútó mesebeli, mulatságos családi kalandjaival jövőre is találkozhattok.

 

Még egyszer boldog, békés ünnepeket kívánok Nektek, nagy fenyőfát és nagy szeretetet!

 

 

Szomolya, 2009. december 4.

 

 

                                                                                             Rongyvár Pulútó

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.