Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sára Manó naplója 2010. -1. rész

2010.04.19

Sára Nagylány naplója

 

Első fejezet

 

-Amelyben, Rongyvár Pulútó Nagylány lesz, csodás Karácsonyt töltünk együtt, és beiratkozom az óvodába-

 

A

 december a kedvenc hónapjaim egyike. Nem is igazán maradt időm, naplóírásra, most azonban annál több mondanivalóm van. De hol is kezdjem?

 

2009. decembere, igazi telet varázsolt Szomolyára. Már Karácsony előtt lesett a pihe puha takaró, így a karácsonyfánkat szánkón tudtuk hazaszállítani. Rongyvár Pulútó meg felült a karácsonyfa tetejére, anya fogott, apa húzott és utaztunk haza. A szüleim mondták, hogy a Karácsonyfát a Jézuska fogja feldíszíteni, és tesz alá ajándékokat a jó gyerekeknek és a szüleiknek. Én bármit imádok kapni, így egész évben nagyon jó kislány vagyok. A Karácsony beköszönte előtt azonban még sok-sok kalandom volt.

 

Nina iskolája, minden évben, decemberben szép karácsonyi hangversenyt tart, amit nem is az iskolában, hanem egyenesen Eger székes megyeváros egyik legszebb templomában kerül megrendezésre. Most először úgy gondoltam, hogy az előadáson feltétlenül jelen kell lennem, hogy gyönyörködhessem a Nővéremben. Az én nővérkém, szépen énekel, zongorázik is, és gyönyörűen olvas. Olyan nagyon szépen tud fellépni, hogy szerepelt már a televízióban is. Mi mindannyian nagyon büszkék vagyunk rá, így persze, hogy ott volt a helyünk. Szépen felöltözködtünk tehát, és beautóztunk Egerbe. A templomban fegyelmezett úri közönség fogadott minket. A közelgő ünnep, Szent Karácsony szelleme és áhítata már érezhető volt. Ilyenkor minden nagyon szép, és meghitt, másként is beszélgetnek egymással az emberek, a lelkek egymás felé fordulnak. A templomban ünnepi csend volt, vártuk a fellépést. A kórus és a zenekar bevonult. Az én nővérkém is ott állt közöttük, csillogó szemekkel, gyönyörűen. A karvezető néni elmondta mit fogunk hallani. A vegyeskar elénekelte az első szent éneket, ami Jézus születését idézte fel, a szent éjszakáról szólt, arról, hogy ilyenkor az angyalok muzsikálnak, a béke, a szeretet eluralkodik a szívekben. A dal betöltötte azt a hatalmas teret, felszállt és lágyan hullott alá közénk, közönség közé, felmelegítve lelkünket. Az első karácsonyi dalt dörgő tapsvihar fogadta. A második mű egy pásztorének volt, ami szintén nagyon szép volt, de már kezdtek hiányozni, hogy az én kedvenc műsorszámaim. A két szám közötti várakozás teljes néma csendben, muszáj volt jó hangosan megjegyezni, hogy:

- Én, Lencsi lányt akarok! Páran mosolyogni kezdtek a hátunk mögött, de hangos kívánságomra most valami nem is magyarnyelvű, latin „istenhozzádra” zendített rá a kórus, és kezdtem csalódott lenni. Így aztán a következő hatásszünetben, megismételtem kérésemet, úgy, hogy lehetőleg hallja már a kórusvezető néni is:

- Én, Lencsi lányt akarok! Anya türelmesen elmagyarázta, hogy most Lencsi lány nem lesz, mert ez egy Karácsonyi ünnepi hangverseny.

- Akkor Csiri-birit akarok!

- Csiri-biri sem lesz! Száncsengő talán lesz!-nyomatékosított, anya.

- Nyuszitánc?

- Az sem lesz! Lesz Kiskarácsony, meg Nagykarácsony!

Apa kicsit odább sétált, mintha nem is hozzánk tartozna.

-         Menjünk oda a Ninához! Ninához akarok menni!

Ekkor már nekünk külön, saját közönségünk volt. Nem igazán értettem, hogy miért nem azt éneklik, amit a közönség, vagyis, például én, hallani akarunk. Jó, hogy ez egy karácsonyi, ünnepi hangverseny, de van ám az ünnepeknek játékos oldala is. Végül, a vegyeskar levonult. Nem volt csiri-biri, nem volt Lencsi lány. Pedig a nyuszitáncot, el is jártam volna. Egy ugrás hopp, és még egyszer hopp. A két kezünk a nyuszófül, megrázzuk egy kicsit. Mielőtt végletesen megosztottuk volna a templom közönségét, a szüleimmel távoztunk. Végül is Nővérkém előadásban kigyönyörködtük magunkat, és ezért jöttünk. A programban való csalódásomat elfeledtetni, anyukámék vettek nekem egy új szánkót. Mekkorákat bohóckodunk majd ezzel!

 

A hangverseny bearanyozta szívünket, és így vártuk a Mikulást és a Jézuskát. A Télapó ebben az évben is szánkóval érkezett, pedig nem is volt hó, és rénszarvasokat sem láttam.   Szerintem, azért jön szánkóval, mert azt a nagy puttonyt nem bírja el másképp. Van egy kényszerképzetem, nevezetesen, hogy apucinak és a mikulásnak van valami köze egymáshoz. Az is lehet, hogy rokonok. Hasonlít a hangjuk, egyforma magasak, és pocakja is van mind a kettőjüknek. Az sem fér a kis fejembe, hogy a Télapó miért jön mindig akkor, amikor apa nincs itthon. Csupa, csupa kérdés fogalmazódik meg bennem. Például:

 

-         Mit csinál a Mikulás, amikor nem dolgozik?

-         Vannak láthatatlan rénszarvasok is?

-         Miért nem találkozom soha a Jézuskával?

-         A Jézuska feldíszítve hozza a Karácsonyfát?

-         Hogyan tojik tojást a Húsvéti nyúl?

-         A Húsvéti nyuszi piros?

-         Ha a Húsvéti nyuszi tojást tojik, akkor nekem hogyan tojt kifestőkönyvet, meg színes ceruzát?

-         Ha úgyis anyáék mondják meg a Jézuskának, mit hozzon Karácsonyra, akkor miért nem veszik inkább meg ők a boltban, és adják ide nekem?

 

Mikor találok én ezekre választ?

 

A Télapótól, kicsit megijedtem. Hogyne ijedtem volna meg, amikor az emberre csak úgy rátör egy nagy pocakos, piros, rőt, őszszakállú öregember, úgy hogy apa itthon sincs? Még akkor is, ha ajándékot hozott?! Hogy egyesek mit képzelnek? Jöjjön akkor, amikor itthon van az apa, legalább ezt a rokonságot, vagy mit tisztázni lehetne közöttük.

 

Végre-végre megint együtt voltunk egész nap. A karácsonyt ismét „össznépien” töltöttük, „egri mamival, és Öcsi bácsival, és mi mindannyian. Mi ilyen nagycsaládos karácsonyok alkalmával érezzük jól magunkat. Csak úgy ragyogott a szoba a sok-sok csillagszóró fényétől. Mire felébredtem a délutáni hajcsizásból, a Jézuska az előszobába varázsolt egy nagy, hatalmas, óriási feldíszített karácsonyfát. A fa körül volt egy lila pipereasztal, és mellette ült egy nagy, hatalmas, óriási mackó, még nagyobb, mint én. Apukám azt mondta:

 

-         Nézd csak kicsim, megérkezett a Grizzly!

 

Azóta a mackót Grizzly-nek is hívom. Jó puha, nagyokat lehet vele birkózni.

 

 

Csuda jó kedvem lett! Nagyon szeretem a Karácsonyt! Azt se bánnám, ha minden nap Karácsony lenne. A Jézuskát azért legközelebb meglepem. Anyukám azt mesélte, hogy a Jézuska a Mennyországban lakik. Akkor biztosan szokott találkozni az egri dédikémmel. Egyszer őt is magával hozhatná. Hiányzik nekem. Karácsonykor még dédi mamim is feljött a lépcsőn, hozzám, a szobámba. Apa hozta fel, az ölében. Végre megmutathattam Dédinek a játékaimat. Teljesen körbe is raktam velük, csak a feje látszott ki Mamikámnak

Az új pipereasztalom mellett, nem győztem sminkelni magamat. A sminkeléshez mindig lopnom kell Ninától egy kis púdert, körömlakkot, pirosítót, szemfestéket. Ezeket nem is adom vissza. Nina mindig veszekedik, ha nem talál valamit a dolgai közül. Pedig nem is igaz, hogy mindig minden nálam van. Ő is széthagyja sokszor a dolgait, én meg úgy pakolok össze, hogy ezeket átviszem magamhoz. A szépen kilakkozott körmeimet büszkén mutogatom a boltban, az eladó néniknek. Meg is szoktak dicsérni érte.

 

Lassan tavaszodott ki Szomolyán. A tél nagyon csúnyán búcsúzott, újra és újra fehér lepedővel takarta be a falut. Olyan is előfordult, hogy nekem derékig ért a hótakaró. Anyukámmal kétszer is hóembert építettünk, akkorát, mint én vagyok! Sapka is volt a fején, az orra meg a fürdőszoba csap tekerője lett, és igazi gombokat is raktunk rá. Olyan nagyon büszke voltam rá, amikor elkészült. Hóember ide, szánkózás oda, már nagyon-nagyon jólesett a tavasz.

 

 

Számomra a tavasz akkor kezdődik, amikor az első színes krókusz virág kidugálja a fejét. Sok-sok krókusz virág együtt, olyan, mintha a kertünkben színes bohócok ugrándoznának. Apának akkor kezdődik a tavasz, amikor elkezdődik a FORMA 1-es autóversenyek közvetítése. Anyának akkor, amikor elpakolja a téli meleg holmikat, fel a padlásra. Ninának akkor, amikor a csinos pociját meg tudja mutogatni a csávóknak.

 

A kisfiú és kislány barátaimat leginkább úgy lehet megkülönböztetni egymástól, hogy a kisfiúknak fütyijük van, a kislányoknak puncijuk. Így van különbség a nénik és a bácsik között is. Ezt az első önálló felismerésemet gyakorolni szoktam az utcán. Így, ha apával a boltba megyünk és találkozunk valakivel, szépen köszönni szoktam és szóvá teszem, hogy az illetőnek fütyije van, vagy puncija van. Néha nem sikerül így sem eltalálnom, így apával néha hangos vitába szállunk:

 

-         János bácsinak puncija van.

-         Nem kicsim, János bácsinak nem puncija van!

-         Mije van János bácsinak.

-         Fütyije.

-         Puncija van!

-         Hidd el édes, fütyije van.

-         János bácsinak fütyije van.

-         Ügyes vagy kislányom.

 

Egyre gyakrabban találom el. Apa sokszor dicsér. Képzeljétek, már szólok, ha pisilni, vagy kakilni kell! És már nem is a bilikébe pisilek, hanem a nagyvécébe. Egyszer-egyszer a játék hevében azért előfordul, hogy a pisi, kaki begyövel. Anya ilyenkor mérges és azt mondja haza fognak küldeni az óvodából. És akkor mi van? Hazajövök és kész!

 

Voltam ám az óvodába! Már fel is vettek. Én ugyan úgy értelmeztem, ha egy napot voltam, akkor többet már nem kell menni. A szüleim viszont mondták, hogy ez nem így van. Ha majd októberben három éves leszek, akkor kell legközelebb menni, és pár évig oda kell járni. Pedig kipróbálnám az iskolát is. Anya szépen felöltöztetett. Szoknyácskát adott rám, összetűzte a hajamat. Felvettük a legszebb cipőmet és indultunk az óvodába. Még apa is átjött velünk. A sok-sok gyerek meg odajött hozzám, megfogták a kezemet, és körbe-körbe vezettek az udvaron. Volt ám ott sok játék, talán még több is, mint a „nagyjátszótéren”. Megnéztem a játszó termeket is. Még ennyi játékot! A kiskonyhát ki is próbáltam. Szerintem ez a legszebb, legbarátságosabb óvoda a világon. Öröm lesz ide járni. Most már sokkal jobban figyelek ám rá, hogy ne pisiljek be, ne kakiljak be, nehogy hazaküldjenek innen. Különben is csak a dedósok csinálnak ilyesmit! Igyekszem mindent úgy csinálni, ahogyan az óvodában fogunk. Például már a nagy asztalnál eszem, az etetőszéket odaadtuk az unokahúgomnak, Lilla babának. A cumisüvegemet sem használom, pohárkából iszom a kakaót és az „ilolót”. Igazi nagylány vagyok. Ha apa megkérdezi:

 

-         Sárikám mi vagy te apának? Édes kicsi szerelme, kincse-bogara?

 

Azt mondom:

 

-         Nagylány vagyok! Nagylány!

 

Teremtettem magamnak kobold manókat is, mesebeli lényeket, akik létezéséről csak én tudok. Kikka babát, Bába babát, Dídót, Dádót, igazán nem ismeri senki, csak én tudom, hogyan néznek ki a mesebeli játszópajtásaim.

Édesapám, ha csak teheti, vesz nekem meséskönyvet. Rengetegszínes kép van bennük és sok-sok mese. Első alkalommal a Piroska és a farkast mesélte nekem el. A képeken megmutogatja, éppen miről mesél. Mivel én még a betűket ismerem, így az eredeti szöveghez ő sem szokott ragaszkodni. Így például, én is így tanultam meg, Piroska egyebek mellet arról kapta a nevét, hogy piros a szeme, és albínó szegény. Részletesen elszoktuk sorolni mi mindent tesz, a kosarába, amit visz a szegény, beteg nagymamának. Tesz abba kolbászt, szalonnát, vöröshagymát, kenyeret, sört, tejet, szóval mindent, amit csak apa szeret. A mesét én is el tudom mondani. Egyszer vúút, hol nem vúút, vúút egyszer egy kerek erdő, annak a kerek erdőnek a szélén, vúút egy kis ház, abban lakott egy kislány az anyukájával, akinek piros volt a cipőcskéje, piros volt a zoknija, piros volt a bugyija, piros volt a szoknyácskája, piros volt pulóvere, piros masni volt a hajában, még a szeme is piros volt, mert albínó volt….

 

A Hófehérke mese is pont ugyanígy kezdődik, így össze is keverem néha. Egyszer vúút, hol nem vúút, vúút egyszer egy kerek erdő, annak a kerek erdőnek a szélén állt egy kastély, abban a kastélyban lakott egy király és egy királynő, akiknek egyszer csak született egy kislányuk, akinek a haja fekete volt, min az ében, szája piros minta rózsa, bőre fehér, mint a hó, ezért is nevezték Piroskának. Persze csak huncutságból is összekeverem. És a hét törpét is el tudom sorolni teljesen egyedül. Tudor, Vidor, Szende, Morgó, Hapci, Kuka, Szundi. Apa néha, (bár inkább elég gyakran) hülyéskedik) és úgy mondja: -Tudor, Vidor, Hapci, Kuka, Szundi, Álmos, Árpád, Előd, Ond, Kond………(Kik ezek a bácsik? Fütyijük van.)

 

Apa gyakran vitatkozik anyával azon, hogy hogyan kellene engem nevelni. Anyukám szigorúbb. Én meg egyformán nagyon szeretem őket. Szerintem jó, hogy nem egyformák. Anyától is a legjobbat kapom, apától is, még ha ők vitatkoznak is ezen.

 

Otthon már rengeteg meséskönyv van. Eleinte eltéptem őket, mert tépni nagyon jó érzés. Ahogy az anyag erő hatására megadja magát kicsit ellenáll és lehanyatlik, széthasad, málik, nyúlik, reped, elalél. Azért szeretem a meséskönyvet, mert olyan sok mindent lehet vele csinálni. Például építeni belőle, és meg is lehet enni. De egyre ritkábban eszem meg, tépem szét. Most már vigyázok rá, és sokat nézegetem. A szüleimnek is rengeteg könyvük van. Apa esténként nem is fekszik le úgy aludni, hogy előtte ne olvasson. Azért is olyan okos, és azért is olyan nagy a feje. Apa mondta, hogy később ezek a könyvek is az enyémek lesznek. Már nagyon várom. Olyan sok mindent rejthetnek ezek a lapok!

 

Az is ezekben, a könyvekben lehet, hogy Magyarország fővárosa a Budapest. És, hogy ott folyik a Duna. Meg hogy Magyarországon a legnagyobb tócsa a Balaton. Ezeket ám mind tudom! Nagyon készülők ám! Apa megígérte, hogy hamarosan elmegyünk az állatkertbe a Budapestre. Lesz ott mindenféle állat, zsiráf és grizzly. Meg játszótér!

 

Remélem legközelebbi naplómban a budapesti kalandjaimról is beszámolhatók.

 

Addig is, mindenkinek minden jót kívánok!

 

Szomolya, 2010. április 16.

 

                                                                                                Nagylány

 

 
Második fejezet
 
-Amelyben, több alkalommal a Budapestre készülünk, de csak sokkal később érkezünk oda. Végül megnézzük a sok-sok állatot az állatkertben, de a Dunát későbbre halasztjuk-
 
Apa már réges-régen megígérte, hogy egyszer elmegyünk messzire, autóval és megnézzük a Budapesten, az Állatkertet, meg a Dunát. Nagyon vártam a napot, mert ez lesz az első alkalom, hogy igazán messze utazunk hazulról, egy egész álló napig magára hagyva mamimat, meg dédikét, akik egyébként el sem tudják képzelni mindennapjukat nélkülem. És én sem nélkülük, de azért a Budapest biztosan nagyon érdekes és én majd kiugrom a bőrömből, hogy lássam az Állatkertet meg a Dunát. Felkészítettem magamat az utazásra és hetek óta azt játszottam, hogy beleültem a furikba, és az apa tologatott az udvaron körbe-körbe, mentünk Budapestre. Olyan is volt, amikor ezt két óra hosszán keresztül játszottuk, annyi idő alatt tényleg fel is lehetett volna jutni Budapestre. No nem a furikkal. Én mindig mondtam, hol kell megállni, ha piros lámpa van, meg zebra, aztán apa talicskázott tovább. Amikor pedig megérkeztünk, még vissza is kellett tolnia Szomolyára. A szüleim megígérték, hogy az idén még a Balatont megnézzük. Erre az útra is felkészítem magamat és apával, az udvaron letalicskázzuk azt az oda-vissza ötszáz kilométert.
 
Lassan-lassan eljött a nap, amikor úgy gondoltuk elindulunk a Budapestre. Lázasan készülődtünk, apa ezerszer elmondatta velem, hogy:
 
-         Mit nézünk meg kislányom Budapesten?
-         Megnézzük az Állatkertet, neg a Dunát.
-         És milyen állatokat nézünk meg az Állatkertben?
-         Zsiráfot, kis oroszlánt, majmot, meg csótányt.
 
Aztán egyszer csak a tesóm lázasan és taknyosan jött haza az iskolából. Ágynak esett és sokat feküdt. Én azonnal elszaladtam a szobába a Mackó doktor bácsiért és megvizsgáltuk a Ninát. A Mackó doktor meghallgatta a fonendoszkóppal a tüdejét, a hátát, megkopogtatta testét. Mondta, hogy sok fekvésre van szüksége, és egyelőre nem mehet iskolába. Írt neki gyógyszert Augmentint, Modoxiumot, Tamadolt, Atolist, Mydetont…….(fel tudom ám sorolni mamim és dédim teljes gyógyszerkészletét) Tesóm csak nagyon-nagyon nehezen gyógyult, így megvizsgáltattuk, belgyógyásszal, urológussal, nőgyógyásszal, infektológussal is. Kiderült, hogy allergiás is, ugyanúgy mint apa. A doktor bácsi szerint a kutyaszőrre, porra, atkára, pollenre is allergiás. Nina azt mondja, hogy ő csak egy dologra allergiás a hülyeségre, a többi csak szövődmény. Végre-végre Nina felgyógyult, vagyis az allergiából nem gyógyult ki, de szed rá gyógyszert Augmentint, Modoxiumot, Tamadolt, Atolist, Mydetont és akkor elhatároztuk, hogy elmegyünk a Budapestre és megnézzük az Állatkertet, benne a sok-sok állatot és a Dunát.
 
Aztán egyszer csak, én és anya is úgy keltünk fel, hogy lázasak voltunk, taknyosak és köhögtünk is. Addig-addig kúráltuk a Ninát, amíg mi is megbetegedtünk. Hozzám már nem is a mackó doktor bácsi, hanem az igazi doktor bácsi jött el és írt Augmentint. Szedtem is becsülettel, és azt is megengedtem anyukámnak, hogy csöpögtessen az orrocskámba, csak, hogy minél előbb meggyógyuljak, és el tudjunk végre utazni a Budapestre. Én is, anyukám is nagyon-nagyon nyűgösek voltunk, nincs rosszabb attól, hogy ha valaki beteg. Mikor végre felgyógyultunk, elhatároztuk, hogy végre elutazunk a Budapestre, meglátogatjuk az Állatkertet, benne a sok-sok állatot és a Dunát.
Apát viszont nagyon megviselte, különösen az, amikor hárman lányok egyszerre betegedtünk meg és nyűgösködtünk, így a nap előtt, amikor elindultunk volna a Budapestre, fent jelzett ügyekben, lázasan és nagyon taknyosan jött haza, és így szó s lehetett róla, hogy elinduljunk a Budapestre. Én azonban szemfülesen tovább tologattattam magamat a talicskával, hogy a családot edzem a nagy útra. Apa annyira beteg lett, hogy levegőt az orrán egyáltalán nem kapott, így olyan hangosan horkolt alvás közben, mint a barnamedve. Ettől viszont mi nem tudtunk aludni, így apát éjszakára száműztük a másik szobába. (Apa megjegyzése: Sárika is szokott horkolni, ha édesen, mélyen alszik, de senkinek sem jut eszébe száműzni, még simogatjuk is ilyenkor.) A családunk, a lakás egyik-másik zugában lábadozott külön-külön. Végre valamennyien meggyógyultunk, újra együtt aludtunk és már majdnem elindultunk Budapestre.
 
Most azért nem indultunk el a Budapestre, megnézni az Állatkertet, benne a sok-sok állatot és a Dunát, mert hihetetlenül rossz idő lett, bár már május végét írtuk. Rengeteg eső esett napokon keresztül, még csak az udvara sem tudtunk kimenni, talicskázni. A kis falunk utcáit elöntötte a víz. Apa rengeteg telefont kapott és alig-alig volt itthon. Nagyon hiányzott és nem igazán értettem, hogy amikor esik az eső, apának miért kell az utcán lenni. Még esernyőt sem vitt magával, állandóan csurom vizes volt az inge. Én nagyon féltem, hogy Budapestre sohasem indulunk el, mert apa megint beteg lesz, megfázik. Apának viszont lett egyszerre annyi, de annyi dolga, hogy nem ért rá megfázni.
 
Június első hetében azért nem indultunk el a Budapestre, mert Szomolyán Cseresznyefesztivál volt. A szombat-vasárnapi Cseresznyefesztivál pénteken szűnni nem akaró esővel kezdődött, mi nagyon örültünk, mert a sok víz miatt a Cseresznyefesztivál, a tőlünk 50 m-re lévő Templomtéren került megrendezésre. Így a programokon való részvétel miatt ki sem kellett a házból mozdulni, elég volt nyitva hagyni az ajtót, ablakot. Egész nap behallatszott a vidám zene, a táncosok csizmakoppanása, láttuk a sürgő-forgó tömeget. A Napocska áldott volt a kis falunkhoz és a két nap alatt, amikor muszáj volt sütött, ahogyan csak bírt. Nem is bírtam tovább az otthon maradást és apucival felkerekedtünk, hogy közelről bulizhassunk. Megragadtam az alkalmat és apával be is vásároltattam. Például a sok-sok csillogó-villogó pörgő-forgó, világító játékcsoda között kinéztem magamnak egy nénit, aki „similabdát” árult. Láttatok ti már similabdát? Az, fűrészporral van töltve és alufóliával borítva, körbe-körbe van kötözve bugyi gumival, és arra is van felfűzve, így pattogtatni lehet. Apa is megörült, azt mondta, ő is ilyen similabdával játszott, amikor kicsi volt. Persze, hogy ilyen kellett nekem is. Persze emellett jó lett volna a lila műanyag szamár, a szalmakalap, az amerikai léggömb, a síró baba, a vattacukor is, de csak egy egészen kis hisztit csináltam amiatt, hogy apa nem vett meg nekem mindent. Kompromisszumot kötöttünk apa nem kis örömére a similabdában. Aztán elballagtunk a játszóházba, ahol még több kislány és kisfiú is játszott. És képzeljétek a Játszóházban az én testvérkém volt az egyik segítő, a több komoly néni között. Olyan nagyon büszke voltam rá. Megmutatta azt a karkötőt, amit ő alkotott. Olyan, de olyan, jaj, de szép volt, hogy nekem azonnal kellett is volna, de azt mondta, ha már jöttetek, készítsetek magatoknak. Én is leültem apával együtt, és készítettünk egy csodás karkötőt, mindenféle színes gyöngyökből és szívecskékből. Ez lett az első ékszeralkotásom, a mai napig viselem.
 
Én már igazi nagylány vagyok, és pelust is csak ritkán viselek, mert: -„Azt csak a Dedósok hordanak.” Mondta apukám. Így a Játszóházban sem volt rajtam pelus. És csak játszottam, és csak játszottam apukám ölébe ülve, elfeledkezve a külvilágról, arról is, hogy pisilni kell. Apa egyszerre azt érezte, hogy kellemes, jóleső melegség tölti el. Eleinte azt hitte, hogy ez nem más, mint annak a büszke pillanatnak a varázsa, és melegsége, hogy ő és a lánya a Játszóházban tesznek-vesznek. A kellemes melegség azonban végigfolyt a lábán, beleömlött a cipőjébe és nedves tócsában öltött testet. És én is mondtam jó hangosan, hogy apa bepisiltem. A Játszóházat így el kellett hagynunk, mielőtt másik karperecet alkottam volna. Apa ölben vitt haza, cuppogó cipővel, miközben mindketten alulról csuromvizesek voltunk.
 
A két nap alatt, sokan jöttek hozzánk, vendégségbe, és nagyon elégedett voltam, mert sok mindent kaptam, például egy csinos napszemüveget, amiben édesapám le is fényképezett.
  
A nedvesre sikerült játszóházi kaland után aludtam egyet, aztán újra nyakunkba vettük a falut. Még a körhintára is felültem, egy jó nagy afrikai elefánt hátára. És csak utaztunk körbe és körbe, mintha a Budapestre mennénk.
 
 
És aztán felvirradt az a nap, az a várva várt nagy-nagy nap, amikor korán keltünk, szépen felöltözködtünk beleültünk az autóba és elmentünk a Budapestre, hogy megnézzük az Állatkertet, benne a sok-sok állatot és a Dunát. Apa és anya egész éjszaka nem aludtak, mert azon izgultak, hogy hogyan fogom viselni azt a hosszú utat, egészen Budapestig. Hosszú-hosszú órákig csak pakolásztunk az autóba, ruhát, élelmet, innivalót, játékokat. Egyre kevesebb volt az esély, hogy az autóba mi is beférünk, apa, anya, Nina, és én is. Anya nagy rimánkodásra kiettük az autóból az ember nagyságú grizzlyt, amit karácsonyra kaptam. Így aztán elfértünk. Elbúcsúzkodtunk, mamikámtól és a Déditől, akik nem nagyon tudták, hogyan telik most a napjuk nélkülem. Aztán az apa elindította az autót, azaz csak elindította volna, ha elindult volna. De nem indult el, így apa kiszállt és egy jódarabig matatott a motortérben. Én többször megkérdeztem, mint a csacsi a Shrek-ben, hogy: Ott vagyunk már??? Aztán lassan-lassan tényleg elindultunk.
 
A Budapestig tényleg sokat utaztunk, és odafelé csak egyszer kellett megállni, mert anyának és Ninának pisilnie kellett. Nekem csak azért kellett pisilni, mert nehogy, ki ne maradjak a sorból. Apa nem sokat szokott vezetni a Budapesten. Ehhez képest nagyon ügyes volt, és nem is tévedtünk el útközben csak háromszor. Végül egészen közel, 4-5 kilométerre megálltunk az állatkerttől. Anya viszont szólt, hogy ez így nem lesz jó, így aztán visszaszálltunk az autóba és további háromórai küzdelemmel apa egészen közel, mintegy 800 m-re leparkolt az Állatkert mellett. Apa nagyon büszke volt magára, ilyen lehetett Kolombusz bácsi is, amikor felfedezte Amerikát. Felcihelődtünk hát és elindultunk az Állatkertbe. Képzeljétek már az állatkert előtt állt négy nagy szobor elefánt, még nálam is nagyobbak, alig értem fel a farkukig.
 
 
Aztán csak sorba álltunk, sorba álltunk sokáig. Először a jegypénztárnál, aztán bent az állatkertben, mert anya és apa béreltek nekem egy kis szekeret, amibe bele tudtam ülni és feküdni, és az apa húzta. Ő volt hozzá a cocó.
 
 
Ebben csak eleinte tartózkodtam, mert hamar rájöttem, hogy a szekérrel nem lehet mindenhová bejutni. Én meg amolyan kiváncsi-fáncsi vagyok, minden érdekelne. A szekér azért mégis jól jött, mert legalább bele lehetett pakolni. Itt aztán volt mindenféle állat, olyan is amilyen van otthon az otthoni állatkertemben, és olyan is amilyen most láttam életemben először. Apával végig simítottuk a zsiráf pofiját, megcibáltuk a teve szakállát, megsimogattuk a kis kecskéket, megkergettük a galambokat. Szerintem a legérdekesebb állat mégiscsak a Perui Óriás Csótány, még a neve is szép. Mondjátok csak ki többször egymás után, hogy: Csótány-csótány-csótány. Még az ízét is érezni fogjátok a szónak. Mivel oroszlánunk plüssből van otthon, és itt amúgy is úgy nézett ki, mintha el lenne pusztulva, mert végig csak döglött, így az icegő-ficegő csótányok, csótánykák jobban lekötöttek. Apa mindenhová be akart cipelni, így még a parkgondozók öltözőjébe is benyitottunk. De ott egy-két szúnyogot kivéve egyetlen állat sem volt. Voltak viszont vérszívó denevérek a ”borzalmak barlangjában”, apa még ide is bejött velem, pedig ez igazán 16 éven felüli hely. Még ide, meg oda is menjünk be, hajtogatta apukám egyfolytában. És én mentem is vele. Nina ellenben a végére ilyen fáradt lett:
 
 
Apa utolsó dobása a Pálmaház volt, ahol a kinti 40 C fok hőmérséklethez, még kb. 20 c fok, és 95% páratartalom hozzáadódott. Itt leszakítottam egy-két orchideát, hogy vigyük haza a maminak. Megkergettem a sárga kanárit. Anya és Nina komolyan könyörgőre fogták, hogy most már menjünk haza. Kifelé menet apa még lefényképeztette magát a púpos tevékkel, én meg a krokodillal, majd elkezdtünk az autó felé vánszorogni.
 
Csodálatos nap volt. Láttunk sok-sok állatot, némelyik még nagyobb is volt, mint az apa! Hazafelé én is elszundítottam. Otthonról azért jó eljönni, mert nagyon-nagyon várnak haza, és ha megérkezünk a mami vár sok-sok finomsággal. A Duna sajnos kimaradt az élmények közül, mert a sok eső miatt meg sem lehetett közelíteni. Az apa megígérte, ha legközelebb eljövünk a Budapestre, a Dunát is megnézzük, meg még sok érdekeset. Eljutottam végre hát a Budapestre, Magyarország fővárosába. De jó!
 
Most már bátrabban ülünk ám autóba, elmegyünk hosszabb utakra is. Például nem sokkal Budapest után, elutaztunk Debrecenbe is, meglátogattuk Mária nővért, Nina keresztmamáját. Nekem miért nincs keresztmamim? Anya azt remélte, mivel délben indultunk, hogy Debrecenig aludni fogok. Hortobágynál, feladta ezeket az elképzeléseit és visszafelé sem aludtam, egy szemhunyást sem. Mária nővér messze utazott Szomolyáról, még akkor, amikor én kislány voltam. (Most már nagylány vagyok.) Nem is nagyon emlékszem rá. Debrecen felé apa ügyesebb volt, csak kétszer tévedtünk el, és a végén tényleg teljesen oda érkeztünk, ahol Mária nővér is volt. Apa megint kidüllesztette a mellét, mint Kolombusz amikor felfedezte azt az Amerikát. Én Mária nővérre csak szerzetesi ruhában emlékeztem, de most nem abban volt. Ki lehet ez a szemüveges, ezüsthajú, vidám, vicces néni? Én mindig gyakran találkozom azokkal, akiket szeretek. Anya és Nina, nagyon szeretik Mária nővért, most mégis csak nagyon ritkán találkoznak. Mária nővér Ausztriában, egy másik távoli országban tanul. Anya, Nina és Mária nővér összeölelkeztek, és még sírtak is. Én nagyon idegenkedtem. Apával jókat hancúroztunk a nagy parkban, hemperegtem a fűben, csúszdáztam a parton és rettenetesen összekoszoltam magamat. Végül mégis odasündörögtem a Mária nővér közelébe, és huncutul megkérdeztem:
-         Tudod miért jöttünk Debrecenbe?
-         Engem meglátogatni.
-         Nem! Pulykakakasért!!!
 
Mária nővér meg csak gurult, gurult a nevetéstől. Jó sokat elidőztünk abban jó nagy parkban a Nagyerdőn. Nekem négyszer kellett közben pisilni, kétszer kakilni. Apa nem zavartata magát, lehúzta rólam a bugyeszt, ott ahol érte, így intéztem a dolgaimat. Egyszer úgy pisiltem, hogy a bugyit elfelejtette lehúzni rólam, kakilásnál meg falevéllel törölte ki a kis fenekemet. Hülye ez az apa! Mostanában mondogatom neki, éppen úgy ahogyan anyukám szokta. Így aztán nadrág szempontjából érdekes lerakódás kezdett összegyűlni rajtam kívül belül. Végül is az autóban csak átöltöztettek. Hazafelé még egy nagyon finom, hatalmas fagyit is ettem. Már másodszor kaptam fagyit, úgy, hogy a tölcsérben egyedül az én gombócom volt. Legjobban a málnásat szeretem, mint a kismacik. Piros néni szomszédunk meg szokta engedni, hogy a málna bokrai között legelésszek. Így aztán a nagy málnaszeretetem miatt apa elkezdett Macinak hívni. Voltam már, emlékeztek: Sára Manó, Sára baba, Sára nagylány, Rongyvár Pulútó, apa pici szerelme. Most a leginkább Maci szoktam lenni. Apukám még gyakran összekeveri és mondja, hogy Sára baba így, Sára baba úgy, kis babám. De én mindig kijavítom: Nagylány vagyok, nagyláány!
 
Annyira nagylány, hogy saját kislányom is van, Lilla baba. A korábbi képen, a krokodiluson vele csücsülök. Én vagyok az anyukája. Mostanában ez a kedvenc játékom. Öltöztetem, etetem, ha beteg doktor bácsihoz viszem. Meggyógyítom. Esténként megágyazok neki, betakargatom. Van egy szép rózsaszínű babakocsija, amiben tologatni szoktam, még a boltba is együtt megyünk. Néha együtt is fürdünk és Lilla csurom vizes lesz. Ilyenkor a fülénél fogva felakasztjuk száradni az udvaron. Apa azt mondogatja, hogy én olyan jó édesanya leszek. Pedig én már olyan jó édesanya vagyok!
 
Ez az anyaság egy annyira érdekes dolog! Apával beszélgettünk róla. Apa mondta, hogy én úgy születtem, hogy édesanyám és ő nagyon szerették egymást. (most is szeretik) Összebújtak, ölelkeztek, és addig ölelkeztek, míg anyukám pocakjában jó meleg lett és ott születtem én. De, hogy kerültem én oda be? Apa mondta, hogy sehogy, mert ott születtem, nem mentem be, csak kijöttem onnan.
 
-         Miért?
-         Sárika azért jött ki, mert itt kint még jobban tudtuk szeretni.
-         De miért?
-         Azért mert idekint meg tudjuk ölelgetni, csókolgatni.
-         De hogy kerültem be?
-         Nem kerültél be, kislányom.
-         Én már nagylány vagyok!!
-         Nagylányom, ott születtél bent, csak kijöttél, segítetünk kijönni, hogy idekint tudjuk szeretni.
-         De hogy kerültem oda be?
-         Ott kezdtél el létezni bent?
-         Akkor az anya megevett?
 
 
Így szoktunk mi beszélgetni az apával!
 
Sajnos ez a nyár nem az igazi nyár! Még várjuk, hátha igazi nyár lesz. Igazán még pancsizni sem voltunk az udvaron. Sokat esik az eső. Egyik nap hűvös van, másik nap kánikula. Remélem még sok-sok kalandunk lesz a nyáron.
 
Addig is legyetek jók, ha tudtok!
 

Szomolya, 2010. július 8.                                           Sára nagylány

 

Harmadik fejezet
 
-Amelyben Sára Nagylány nyaralni indul, majd készülődik az óvodába-
 
A
mikor soraimat írom, már el is telt a nyár. Most sokáig nem írtam, mert olyan, de olyan sok dolgom volt, hogy elmondani sem tudom. Nyaralni voltunk a szüleimmel és a Tesómmal.
 
A nyaralás, amikor nyáron, telepakoljuk az autót táskával, ennivalóval, innivalóval, Lilla babával, mesekönyvvel, aztán mi is megpróbálunk beülni a csomagok közé. Nekünk egy kicsi autónk van, de még olyan nagydolog sosem volt, hogy azt az apa ne tudta volna elhozni vele. Pakolt már ki belőle, amikor hazaért, követ, tűzifát, bútort, építőanyagot, fűzfát, fenyőfát, kiskutyát, lovat, elefántot. Most is befértünk valahogyan az autóba és elindultunk nyaralni. Mamikám és Dédim nagyon szomorú volt, mert a nyaralásról nem jöttünk ám aznap vissza, csak két alvás múlva. Szegény Mamikámnak és Dédinek majd három napot nélkülem kellett töltenie. Nem jöttem hozzájuk esténként vendégségbe, nem rosszalkodtam, nem öntöttem ki az asztalra a csigalevest, nem játszottam velük. Mamikámnak még a könnyei is potyogtak, amikor kigördültünk a szomolyai Bercsényi utcáról az autóval.
 
A nyaralás, amikor a szüleim beosztják az országban lakó rokonainkat, hogy mikor ki etessen és altasson minket. Így a Székesfehérváron lakó Zsuzsa néniékhez, és a Pápán lakó Zoli bácsiékhoz látogattunk el. Anya mindig azt hiszi, hogy a hosszúúton nyűgös leszek, sírni fogok. De én egész úton nem voltam nyűgös és nem sírtam, csak félóránként pisilnem kellett, és nem érttettem, hogy apa miért nem áll meg mindig, amikor nekem éppen pisilni kell. Én akkor is szóltam, amikor csak egy kicsit éreztem úgy, hogy pisilni kell, és nem is sikerült mindig pisilnem. Így aztán jó sokára érkeztünk Székesfehérvárra is, meg később Pápára is. Zsuzsa néni, és Imre bácsi csak nézték, nézték, hogy a jól megpakolt SUZUKI-ból kiszáll Sára Nagylány, Lilla babám, Nina, anya, apa. Várták, hogy a száztagú cigányzenekar is kiszáll az autóból utánunk, de őket nem hoztuk el. Zsuzsa néninek ugyanolyan fehér haja volt, mint az Erzsi maminak, így én Erzsi maminak szólítottam egész idő alatt. Székesfehérváron egy igazán jó ebéd után egy hatalmasan aludtam. Játszottam Julcsival, a Zsuzsa néni unokájával és kihisztiztem tőle, hogy egy szép rózsaszínű macit adjon nekem. Nem volt könnyű, de sikerült kihisztizni. El is neveztem Rózsa Macinak, és ma is ott lakik a kis házamban, mert játszani nem igazán szoktam vele. Sétáltunk egy nagyot abban a nagy Székesfehérvárban, és még fagyit is ettünk. A kedvenc fagyimat, málna fagyit kaptam. A málna fagyit szeretem a legjobban. Azért is, mert az is rózsaszínű. De fagyizás közben, megkóstolom ám mindenki fagyiját, így hiába csak egy gombócos fagyit kapok anyukámtól, mindig én eszem a legtöbb fagyit. Mielőtt tovább indultunk volna Pápára, még Imre bácsi megkínált valami nagyon finom szőlővel. Szinte abba sem tudtam hagyni az evést. Anya hiába mondta, hogy elég lesz már Sára, fájni fog a pocid Sára Imre bácsit kiettem az összes szőlőjéből. A pocim pedig nem fájt, nem a sok szőlő miatt álltunk meg, a Pápáig vezető 80 km-en 90 szer pisilni. A végén pedig azért sírtam csak, mert már álmos voltam. Nagyon későn érkeztünk meg Zoli bácsihoz és Andrea nénihez Pápára. Apucit nagyon megdicsértük, mert útközben egyszer sem tévedtünk el.
 
A nyaralás, amikor mire megérkezünk bárhová, mindenhol esik az eső. Bár egésznap, ragyogó napsütésben utaztunk, Pápán esett az eső, és esett másnap is. Csak akkor lett jó idő, amikor indultunk haza. De hiányérzetünk nem volt, mert mire hazaértünk itthon is várt minket az eső. Sajnos a tervezett bakonyi kirándulásból, semmi sem lett. Játszótársaim Pápán is akadtak, például a Julcsi. Bár ő a babáját nem akarta nekem adni, hiába sírtam, azért jól megkergettük a macskákat az udvaron. Andrea néninél nem szeretek fürdeni. Nagy—nagy fürdőkádjuk van, és olyan nagyon elveszettnek éreztem magamat benne. Így aztán addig hisztiztem, amíg anya bele nem egyezett, hogy nem kell fürdenem. Még jó, hogy nem egy hétre mentünk, csak két éjszakára.
 
Nyaralás, amikor sok-sok emberrel találkozunk, és mindegyik azt állítja, hogy ő rokonságban van velünk. Apa rokonainak, se szeri se száma. Sok-sok puszit kaptam apuci nagy-nagy rokonságától, de szemfüles voltam és csak tartottam az arcomat, takarékoskodtam a puszival. Még a végén elfogy! Pedig az Ili néni, aki először látott, még ajándékot is hozott nekem. Van benne rengeteg maci fiú, és maci lány és öltöztetni lehet őket. Legalább százötven darabja volt, most hogy kalandjaimat írom, már csak ötven darabja van, de még így is a kedvenc játékom.
 
Nyaralás, amikor sokat sétálunk gyönyörű helyeken. Én most már tényleg egy világot látott nagylány vagyok. Voltam már Pápán, Székesfehérváron, a Budapesten, Debrecenben, Miskolcon, Egerben és a Balatonnál. Pedig nem olyan régen azt hittem, hogy a világ Szomolyából áll. Eső ide-eső oda apa az asztalra csapott, és elindultunk megnézni a Pápát. Úgy sétálgattunk az esernyőinkkel, mint három hatalmas gomba. Apa sohasem hord esernyőt, amióta hármat elhagyott, anya sem ad neki. Apa és én közöttem az a különbség, hogy én derékon alul szoktam csuromvizes lenni, mivel minden pocsolyát megtalálok. Apa ellenben mivel, esernyője soha nincs, a feje tetejétől derékig csuromvizes. Anyukám mondogatja is, hogy le se tagadhatnánk egymást. Megnéztük a gyönyörű barokk templomokat, múzeumokat. Apa vezetett minket, mert ő már nem is egyszer járt Pápán. A családunkban a zendülés akkor tört ki, amikor a hatodik gyönyörű templomból a hetedikbe akart apa vonszolni minket. A kettő között ugyanis volt egy cukrászda, tetszetős süteményekkel, fagyival. Mi nők azonnal felszólaltunk, hogy ha akar, apa ő gyönyörködhet a barokkban, de mi sütizni, és fagyizni fogunk. És sütiztünk és fagyiztunk. A süti, fagyi után már apa sem akart a barokk templomba menni, inkább kerestünk egy jó kis játszóteret. Még az eső is elállt, kisütött a Napocska. Látjátok kedves szüleim, ha előbb vagytok hajlandóak velem a játszótérre menni, akkor a Napocska is előbb süt ki, és nem kellett volna egész nap az Andi néninél kuksolni, bent a szobában. Mivel Pápán kevesen ismerik apa is kipróbálta a hintát és a csúszdát, nem szégyellősködött. Akkor sem, amikor az egyik csúszdába beleragadt, és mozdulni sem tudott, se ki, se be, se le, se fel. Ez mégsem apucinak való. Hárman kellett, hogy kiszabadítsuk.
Hanem akkor már nagyon hiányzott nekem a mamikám és a Dédi. Tudtam, hogy nagyon messze vagyunk tőlük, és azt is tudtam, hogy ma este sem puszikálhatom meg őket lefekvés előtt. Keservesen el kezdtem sírni. Apa este kilenc órakor majdnem elindult haza velünk Pápáról. Csak akkor hagytam abba a sírást, amikor anya megígérte, hogy nem kell ma este sem fürdenem a Zoli bácsiéknál, abban a nagy csúnya fürdőkádban. Így hát, le is vontam a következtetést: nyaralás az, amikor nem kell fürdenem este.
 
Nyaralás, amikor lehet a földön aludni. Imádtam Zoli bácsiéknál aludni, mert anyával a földön alhattam egy nagy matracon. A matracon istenien lehetett ugrálni, és hemperegni. Reggel pedig hol az egyik, hol a másik sarokban ébredtem fel, addig hemperegtem álmomban. A nyaralásban nagyon sok jó dolog van, de én már nagyon vártam azt a napot, amikor hazafelé indulunk a mamihoz és a dédihez.
 
Másnap elbúcsúzkodtunk. Azt is nagyon vártam, hogy láthassam végre a Balatont, a legnagyobb pocsolyát Magyarországon. Mentünk, mentünk és meg is érkeztünk Balatonfüredre. És végre megpillantottam azt a nagy-nagy pocsolyát. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire nagy. A vízen nagy hajók úsztak, és hatalmas madarak játszadoztak. Anyukám mondta, hogy azt a nagy madarat úgy hívják, hogy hattyú. Meg is etettük a hattyúkat. A málna fagyim tölcsérét adtam oda nekik. Csak úgy kapkodtak utána, mintha életükben nem ettek volna ennyire finomat. Néha murisan összeveszekedtek a morzsákon, és hatalmas szárnyaikat kitárva ijesztgették egymást. És ha nem vártam volna már annyira régen, hogy viszontlássam a Mamit és a Dédit, akkor napokat csodáltam volna a Balatont.
 
 
 
Végre valahára elindultunk hazafelé, és tényleg meg sem álltunk hazáig. Nyaralás, amikor végre hazaérünk, mindannyian sírunk-rívunk örömünkben. Mamikám össze-visszacsókolt, amikor kiszálltunk az autóból. És amikor megkérdezték, hogy merre jártál Sára, mit láttál Sára, hirtelen nem is tudtam elmondani mennyi mindent, és csak annyit mondtam, semmit. A nyaralásban minden jó, elmenni is jó, idegen helyen rosszalkodni is jó, hazaérkezni is jó. Jó lenne mindig nyaralással tölteni az időt.
 
Sajnos nagyon esős nyarunk volt. Amikor hazaérkeztünk a Balatonról, pedig még csak augusztus eleje volt, már nem tudtunk többet az udvaron fürdeni, és egyre jobban fel is kellett öltözködni, mintha nem is nyár lenne. Sok-sok gyümölcs sem volt. A málnát kilószámra meg tudom enni. A kertünkben késő, folyton termő málna van, így apával már augusztustól járunk málnázni, mint a kis medvebocsok. Apa anya végig dolgozta a nyarat, és én nagyokat hancúroztam a mamival és a dédivel. Dédikével órákat eljátszom, szórakoztatom. Táncolok neki és énekelek külföldiül és magyarul is. Sok apró gombból mindenféle virágokat rakunk ki. Telt múlt az idő. Egyszer csak anyuci egy nagy összehajtogatott szivacs matraccal érkezett haza, manó mintás huzattal.
 
-        Ez lesz Sárika matraca az óvodában. – mondta.
 
És valóban október kilencedikén három éves leszek. Itt az idő óvodába kell menni. De mi vár rám abban az óvodában? Szeretni fognak ott engem? Lesz ott olyan jó dolgom, mint itthon mamikámmal, dédikémmel? Anya és apa biztosan nem lesznek ott. Ez pedig baj! Szeretek velük lenni. Az, az igazság, nekem annyira nincs kedvem az óvodához. No sebaj! Anya mindig azt mondja, hogy ha rosszalkodsz Sárika, ha bepisilsz Sárika, ha csúnyán eszel Sárika, akkor haza fognak ám küldeni az óvodából. Így aztán mostanában bepisilek, igyekszem csúnyán enni, és igyekszem mindenben megtalálni a rosszat. Sok mindent kiborítok, összefirkálok, eltörök. Néha ráteszek egy-egy „lapáttal”, és nyálaskodom, ha még messzebb akarok menni, kiköpöm az ennivalót. Legújabb csínyem, hogy gátlástalanul kifújom az orromat, bárhol vagyunk. Ha pedig hazaküldenek az óvodából, legfeljebb hazajövök. Anyuci mondogatja is mostanában:
 
-        Sára, Sára, nem vagy te óvodába való!
 
És szerintem sem. Jó nekem itthon! Persze azért az óvodában is van sok pajtásnak való gyerek. És a barátnőm, Zsanika is menni fog. Az meg hogyan fog kinézni, hogy ő megy, én meg még nem megyek. Hogy lehet itt, ebben okosnak lenni. Én látom, hogy apukám és anyukám sem tudja igazán, hogyan lenne a jobb. Menjek óvodába, vagy ne menjek óvodába. Apa, anya is dolgozni megy reggelente. Most nekem is mennem kellene. És nem olyan rossz hely az, az óvoda. Az a sok játék. Vajon megengedik, hogy hazahozzam a játékokat? Nem hiszem. Akkor meg sírni fogok. És akkor is sírni fogok, ha olyan sokáig nem lesz velem anya és apa. De, már a matrackám is megvan. És az óvó néni azt mondta, hogy szívecske lesz a jelem. Anyukám szerette volna, ha napocska lesz a jelem, mert neki és a Ninának is napocska volt a jele. A napocskát valamelyik nagycsoportos azonban már bitorolja, így napocska már nem lehetek. Apa vitatkozott az óvó nénivel, hogy többféle napocska is van, olyan, ami mosolyog meg szeme is van, meg olyan is ami csak simán karika és szőrös. Nem is beszélve, a vörös óriásokról és a fehér törpékről. Aztán apa gyorsan abbahagyta a vitát, mert az óvónéni furcsa mosollyal nézett az apa szemébe és az anya is bokán rúgta, hogy hagyja már abba. Erre apa azt mondta, ha már napocska nem lehet, akkor legyen Hercegnő a jelem. Az óvó néni viszont mondta neki, hogy legyen óvatosabb, mert a jelet a gyerekeknek le is kell rajzolniuk, és hercegnőt elég nehéz rajzolni. Így aztán szívecske leszek, és úgy érzem apával eléggé nehéz lesz, az élet, amikor óvodás leszek. Most már igazán csak pár nap van hátra, és óvodás leszek. De előtte még a jövő hónapban megünneplem a születésnapomat. Hátha kapok valami szépet!
 
Az első óvodás élményeimet meg fogom írni. Nagyon izgulok. Szurkoljatok nekem!
 
 
Szomolya, 2010. október 3.
 
 

                                                                                                       -Sára Nagylány-

Amelyben Sára Nagylány óvodai kalandjairól, és megpróbáltatásairól esik szó
 
 
Jelenleg bőgök. Most éppen azért bőgök, mert nem akarok ma sem óvodába menni. A nyomaték kedvéért szipogok is és megpróbálok köhögni. Az elmúlt héten sikerült elhitetni, hogy beteg vagyok és nem kellett menni óvodába, de ma úgy látszik nem sikerül. Azért még bőgök egy kicsit, hátha!
 
Az óvoda, a várt érdekes és izgalmas hellyel ellentétben unalmas, egyhangú. Egyáltalán nem tud az ember a központban lenni, és még, a szüleim sincsenek itt velem. Az óvónénik rendszerint mást akarnak játszani, mint amit én akarok. Tegnap is apának csináltunk ajándékot, fenyőfát vágtunk ki papírból, pedig én inkább építőkockáztam volna. A tízórai és az ebéd ehetetlen, csak akkor érdemes csipegetni belőle, ha valaki tényleg éhes. Hol van ez az ebéd anyuci ízes, illatosan gőzölgő, mutatós főztjeitől, a nővérem színpompás süteményeitől. Hétfőn például az oviban betűtészta leves volt, finomfőzelék, fasírttal, otthon anyuci gulyása és máglyarakás. Hát ezért nem volt érdemes reggel fél hétkor kelni! Az első napot gyakorlatilag végigbőgtem az oviban, a másik napot is, harmadnapra az egész család megkönnyebbülésére megbetegedtem, és otthon maradtam. Kijelentetem továbbá, hogy soha többé nem szándékozom óvodába menni, ez a két nap éppen elég volt. A két nap lelki beteggé is tett, hisztis lettem valamint befelé forduló. Anyukámmal elkezdtem alkudozni arról, hogy ezt az oviba járást felejtsük el. Végletes lelki terror kezdődött közöttünk. Egy nap kétezerszer kérdeztem meg, hogy: Anya ugye jössz értem? Ebédelünk, kezet mosunk, és ugye jössz értem, nem kell ott aludni. Nem pisilek, nem kakilok csak otthon, nem játszom az udvaron, ebédelünk, kezet mosunk, és anya jössz értem. Ugye jössz értem. Anya éppen hatezerszer ígérte ezt meg és másnap és harmadnap is, és két hét után, amikor végre meggyógyultam tényleg jött értem, és nem kellett az óvodában aludnom. Ekkor három napot jártam óvodába, aztán újra sikerült megbetegednem. Az utóbbi időben napokat járok oviba és heteket betegeskedem. Apa váltig állítja, hogy nem influenzám van, hanem az óvodába vagyok belebetegedve és szerintem is. Ettől függetlenül járvány lett, és halottuk, hogy az óvodából több gyermek is hiányzik. Anyával el kellett mennünk a doktor bácsihoz, akit viszont nem szeretek és félek is tőle. Megvizsgált és írt nekem antibidikokillát (gyk. Antibiotikumot) Az óvoda hatására elkezdtem félni is, sokmindentől. Félek a kutyustól, félek az emberektől és bizalmatlanná váltam. Anya nélkül sehová nem akarok járni, és semmit nem akarok csinálni. Teljesen „anyafüggő” lettem. Anya visz az oviba, anya jön értem, anyában kell bíznom, anyában látom a biztonságot. Anya sírva vonszol végig reggelenként az úton. És van, amikor ő is sír. Eleinte, erősítésképem apa is jött velünk és ő is sírt. Azóta tudjuk, hogy ha reggelenként zokogó családdal találkozunk útközben, nem kell őszinte részvétet nyilvánítani, csak óvodába viszik a gyereket. Anya azért minden alkalmat megragad, hogy ha lehet n kelljen óvodába vinni. Ha csak hapcizom egyet, már méri is a lázam és egyeztet apával, Sárika itthon marad, nehogy még betegebb legyen. Ez az óvodába menetel, nem igazán hozta a várt vidám reményeket. Vidám egyáltalán nem lett, de ekkora sokkot azért senki nem várt. Mivel a nagylányoknak óvodába és iskolába kell járni, nem is akarok most már nagylány lenni, inkább kislány maradnék még. Apa egyébként szeret azzal büszkélkedni, hogy a lánya óvodás. Óvodai alkotásaimat, a direkt neki kékre festett fenyőfát (ez a kedvenc színe), a pillangót, a virágot kitette az irodájában. Rajtuk van a jelem is, a szívecske. Itthon egyébként gyakran játszom óvodást, és emlegetem az óvónéniket, meg az óvodás pajtásaimat. De hiányozni nem hiányoznak!
 
Édes apa, édes anya! Tudjátok ez az óvodásdi volt az első alkalom, amikor az élet első nagy igazságára rá kellett ébrednem. Az első napon, amikor anya olyan sokat foglalkozott azzal, hogy szép kis ruhácskában, szép frizurával, csinosan menjek az óvodába, amikor apa is inkább elkésett a munkahelyéről, de elkísért minket, minden hiába volt a puszi után az óvodás csoportba egyedül kellett belépnem. Ti elmentetek, és ide nem jöttetek utánam, nem jöhettetek utánam. Olyan volt ez egy kicsit, mint amikor megszülettem. Bár mindvégig ott voltatok, dédelgettetek, babusgattatok, bár doktorbácsik, doktornénik segítettek, ahogyan tudtak azt a nagy utat, anya pocijából a fénybe, azt nekem egyedül kellett megtennem. Ti ide nem tudtatok elkísérni. Ezek az élet nagy dolgai! A születés, az óvoda, ezek a fránya betegségek, és amiket nem is ismerek még……. Imádlak titeket és tudom, hogy ti is szerettek engem teljes szívetekből, de ezekben a nagy dolgokban egyedül kell lépnem. Azt is megfigyeltem, hogy ezek a nagy dolgok sírással kezdődnek. Sírással kezdődött külvilági életem, sírok, ha fáj a pocakom, és most is sírtam, láttam hogy Ti is sírtok, amikor bementem az óviszoba ajtaján. Tudjátok olyan nagyon nehéz ezt tudomásul venni! Anyát szeretem a legis-legjobban a világon. Igen, mondja apa, mindenkinek, magának kell cipelni keresztjeit. Mint ahogyan a Jézuska tette, mesélte apa, bár nem értettem miről mesél, mert szerintem a Jézuska nem keresztet cipel, hanem ajándékot és fenyőfát. Apát is nagyon szeretem, meg a tesómat is, de nem a legis-legjobban, anyát szeretem a legis-legjobban.
 
Szép csendesen, észre sem vettük, de tél lett, Szomolyán leesett az első hó. Ilyenkor én szánkózni akarok, hóembert építeni, akkor is, ha csak 2 milliméter hó esik. Annak érdekében, hogy kevesebbet bőgjek apa elhúzott az 50 métere lévő boltig, és épített egy 15 centis hóembert. Nyafogós lettem és ez is az óvoda hatása. Az óvodában egyébként szép fényképeket készítettek rólam, olyat is, valamilyen véletlen folytán, amin éppen nem sírok. Mivel hol járok óvodába, de gyakrabban inkább nem így anya nehezen szervezi össze a velem és a munkájával kapcsolatos dolgokat. Így hát sokszor szólunk az Erzsi maminak, hogy legyen velem. Én azonban összekombináltam, hogy ha az Erzsi mamai Egerből megjelenik nálunk, akkor anya több órára eltűnik. Így mostanában nem szeretem, ha Erzsi mami megérkezik hozzánk, és rendszerint bőgve fogadom. Köszönésképpen megkérem, hogy a következő busszal menjen haza, és már azt is mondtam szegénynek, hogy látni sem akarom. Így az Erzsi mami kicsit meg is van sértődve. Persze ha nálunk alszik, imádok mellé bújni az ágyikóban, összeugrálni az ágyneműjét, és hallgatni azt, hogy mesél. Szeretem is egy kicsit, de csak egy kicsit, mert mint mondtam, legis-legjobban az anyát szeretem. Remélem a télen, esik akkora hó, hogy nem fogok tudni óvodába menni, az anya sem fog tudni menni dolgozni, és az Erzsi mami sem tud autóbusszal kijönni Szomolyára. És remélem a Télapó sem fog tudni jönni, mert tőle is félek. Így aztán kértem apát, írjon a Télapónak levelet, hogy az idén ne jöjjön. Az ajándékot adja oda a Jézuskának, majd ő elhozza. Apa írt is, de a Télapó nem állta meg, hogy az egyik éjszaka be ne settenkedjen hozzánk. Megvárta amíg elalszom, aztán a kicsi csizmámba belecsempészte az ajándékokat. Azt hittem a Télapó nem fog hozni semmit, mert az idén nem akartam látni. Azt gondoltam, hogy a Télapó nem szeret. De aztán mégis szeret, és ez igazán jó érzés. Hozott nekem mikulás csomagot, szép meséskönyvet, és Eperkés DVD filmet. Ez a kedvenc mesém. Órákig tudom nézni, de csakis akkor, ha a Tesóm tanulna, aludna, vagy kettesben lenne a barátjával, Rolanddal. Ilyenkor mindig megpróbál kirakni a szobából, de én tudok annyira keservesen sírni, hogy vagy anya, vagy apa komolyan megkérik, hogy inkább foglakozzanak egy kicsit velem is. Így már nem egészen világos, hogy Roland pontosan kihez jár, hozzám, vagy a Tesómhoz. Úgy is hívom, hogy Rolikám. Játszhatna többet is velem, és azt se bánnám, ha Niki ilyenkor inkább átmenne a napaliba, vagy elfoglalná magát valamilyen egyéb háztartási munkákkal, esetleg elmenne itthonról. Rolandot eleinte Ákosnak neveztem, finoman utalva Nina pár évvel ezelőtti kapcsolatára, de hát ki tudná Nina barátai és üzletfelei között a névsort megjegyezni. Tesóm párkapcsolatait, így néha komolyan veszélyeztetem. Szóba került az is, hogy emiatt Nina esetleg elköltözködik itthonról, de nincs ettől lelkiismeret furdalásom, mert nincs hova. Örüljön a Nina, hogy a Rolival a kapcsolatuk miattam, nem fullad unalmas kettenlétbe, üres, tartalmatlan, érzelmi beszélgetésbe, egymás monoton simogatásába. Nina érzelmi élete fel van dobva, tele van történéssel, azzal az izgalommal, hogy mikor nyitok rájuk. Persze Roland néha nálunk felejtkezik, és már nincs busza hazafelé. Ilyenkor aztán apa az autó romantikus sötét homályában, csendes, az autórádióból szóló zene lüktetése, a motor ritmikus zakatolása mellett beülteti Nikit és Rolandot hátulra, és közéjük pakol engem a gyerekülésbe. Megyünk Mezőnyárádra és vissza. Imádom ezeket a csillagfényes autós túrákat.
 
Nina már csak ezen a héten jár iskolába. A jövő héten kitör a téli szünet az óvodában is, az iskolában is. Imádom ezeket a karácsonyközeli itthonléteket. Ninával mostanában ha apa és anya sincs itthon, keressük a Jézuska által eldugott karácsonyi ajándékokat. Felforgatjuk az összes szekrényt, fiókot. Nina állítja, hogy a Jézuska a karácsonyi ajándékokat már eldugta a lakásban. Még nem találtuk meg, de szerintem nem is dugta el. A Télapóval szemben a Jézuskát még sohasem láttam. Apa állítja, hogy a Jézuska meztelenül egy fakereszttel sétál, és erről lehet felismerni, de szerintem ez nem így van, mert odakint hideg van és hó. A Jézuska biztosan fel van öltözködve, és ezért nem lehet megismerni. A fakereszt még árulkodhatna, de szerintem nem hurcolja, hanem az ajándékokat cipeli egy zsákban.
 
Ti hogyan készültök a Karácsonyra?
 
Szerintem karácsonyig még le fogom íri, hogy mi hogyan készülődünk így nem is búcsúzom el tőletek.
 
A mielőbbi viszontolvasásra!
 
 
Szomolya,2010.12.15.                                   Sára nagylány                                                          

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.